Nem csak egy irány van – Egy realista utópia margójára

Békés Márton üdítően provokatív esszéjére (A lemaradás előnye) sokan felfigyeltek, de csak nagyon kevesen vették a bátorságot és/vagy a fáradságot az érdemi hozzászólásra, Botos Máté a válaszcikkével közéjük tartozik.

Ennyire nehéz, összetett és ambivalens a téma? Vagy a jövőbe tekintés kockázatossága miatt? Netán valamiféle „hivatalos” véleménynek gondolják az esszét, és ez vált ki félszegséget a stratégiai vitáktól eléggé óvakodó korszakunkban?

Kétségtelen, a kormányzati – kivált a kormányfői – kommunikáció évek óta rájátszik a Nyugat legalább Spengler óta emlegetett alkonyának arra az elbeszélésére, melyet bizonyára Békés Márton is sokra tart. E narratíva hitelének sokat ártott a „rothadó imperialista Nyugat” államszocializmus-kori rituális elátkozása, amire folyamatosan rácáfolt a háromévente turistaútlevéllel mégiscsak megszemlélhető valóság tapasztalata, majd végül a kommunista rendszer bukása. 

A legeslegújabb kori hétköznapi tapasztalatok azonban sok kelet-közép-európai lakos számára mégiscsak igazolni látszanak azt, hogy valami nagyon nincsen rendben Nyugat-Európával... 

Vagy ha ez így, ahogy látszik, maga a Kánaán, akkor nem biztos, hogy máris olyan nagyon oda akarunk érni, inkább vándorolgassunk még kicsit a pusztában, mint Mózes népe a bibliában. És ez nemcsak kevesek érzése, hanem a kevésbé művelt és tájékozott rétegeké is, sőt: a nyugati progressziót erőltetők érzéketlensége talán épp a nép egyszerű fiából-lányából váltja ki ezt az érzést leginkább.

Hiszen ha mást nem, az internetet már többnyire ő is használja, a bulvárt és az egydimenziós, szinte kizárólag amerikai gyártású filmtermést ő is nézi, és annyit ő is tökéletesen megért, hogy az e csatornákon nyugatról érkező életmódbeli divatok és a hírekben is szereplő bornírt furcsaságok

Hatni hatnak rá, de meg nem győzik, ahhoz ő még időben túl közel – legfeljebb két-három nemzedéknyire – van a természetességből közvetlenül kinövő ősi tradícióhoz, az egészen 1944-ig szervesen alakuló szakrális magyar királyság társadalmához vagy másfelől a népi írók által sűrűn emlegetett „történelem alatti” világhoz, s ezért ösztönösen felismeri a veszélyt. Ezért aztán neki ne mondja senki, hogy a „meleg”-parádé, a muzulmánok tömeges befogadása és ajnározása, vagy a keresztény templomok és szimbólumok eltüntetése bármilyen fennkölt elméletekkel igazolható volna. Még akkor se, ha egyébként etikai kérdésekben csöppet sem vaskalapos, és a látszólag könnyebb életért sajnos ő is föláldoz morális elveket – például amikor abortuszra megy vagy ha elcsalja az áfát –, vallási téren meg esetleg azt vallja, hogy „egy az Isten, de az se biztos”, mert ezt vallotta már a szépöregapja is Koppány vagy Vata óta. De azért a világrend alapjaihoz még mindig nem nyúlna, hiába próbálták arra rávenni már a kommunisták is. 

Azt mostanra már tömegek értették meg, hogy ők, mármint a kommunisták és szellemi örököseik forszírozzák továbbra is a múlt eltörlését, és ahogy korábban Moszkvába, ma a nyugati központokba szaladgálnak hazát árulni, miközben itthon egyre inkább türelmüket vesztik és sértegetik a népet. A legújabban kibukott ilyen ügyek egyike Vajda Mihály elkeserítően egydimenziós parasztozása, a „jobbágymentalitás” fölemlegetése. A jobbágymentalitásé, amelyről elképzelni sem tudja talán, hogy épp a mostani világkavargásban fognak kiderülni pozitív vonásai: a hűség, a szolgálat, az alázat fogalmaival leírhatók.

A mai Nyugat-imádók halmaza nagy átfedésben van az Orbán Viktort naponta lediktátorozókkal, akik növekvő kétségbeesésükben a minél nagyobb sértést tűzik ki célul, és már Rákosihoz hasonlítják a miniszterelnököt, miközben nemigen gondolnak bele, hogy

Kádártól nem volt idegen a nép egyik-másik szegmense, ismerte és netán a maga módján szerette is, de talán magából kiindulva lebecsülte és korrumpálta, viszont megadta neki a tekintélytisztelet lehetőségét. Orbán ugyancsak e népből való, ért is a nyelvén, és a tömeg gyakorlati materializmusával is tisztában van, amit nem lehet nem számításba venni a hatalom megtartása érdekében. Az autoritárius retorikát is alkalmazni kell valamelyest, nem azért talán, mert ő azt szereti, hanem mert a nép, eme „jobbágymentalitású” jó néven veszi.

A különbség persze pont a lényegben van. Mert míg Kádár jövő-perspektívája nemigen terjedt túl a proletár internacionalizmus krumplileves-kultúráján, és a nemzetben gondolkodástól fóbiásan távol tartotta magát, addig a nála sokkal műveltebb, és súlyos árulások terhétől nem nyomasztott Orbán legkésőbb a 2000-es évekre már megértette, hogy ez a nyugat-európai önfelszámoló trendeknek többé-kevésbé ellenállni tudó, gyökeresebb népi-nemzeti karakter és psziché történelmi szerepre lehet képes. Ha pedig képes lehet rá, akkor neki közösségi érdekből, de akár saját személyes érdekéből is úgy kell politizálnia, hogy ezt a képességet segítse érvényre jutni. Ez, ami igazán méltó egy államférfihoz: nemzete hanyatló történelmi sorsát feltartóztatni és megpróbálni emelkedő pályára állítani. 

A 21. században azonban ez már nem lehet önálló nemzeti föladat, az az idő, úgy látszik, végleg elmúlt. Ezt szinte minden nemzeti politikus meg is értette a posztkommunista Magyarországon. Már Antall József is úgy indult neki, hogy az európai csatlakozásra tett fel mindent. A „15 millió magyar” koncepciót is. Ezért volt az ukrán-magyar alapszerződés, a Duna szlovák elterelésének eltűrése és sok minden más. Még a visegrádi együttműködés történészi megálmodása és ügyes külpolitikusi összehozása is ezt szolgálta – majd miután közvetlen célját, az európai csatlakozást a szövetség elérte, átmeneti szerepválság után legújabban főleg a migrációs válság szorításában és a nyugat-európai neokolonizációs értetlenség kivédése jegyében töltődik fel új, stratégiai tartalommal.

Békés Márton nagyívű elemzéséből is az következik, hogy

mert több mint történelmi és földrajzi: szinte társadalomontológiai alapokon nyugszik. A régió társadalmainak olyan közös ismérvein, amelyek lét- és sorsszerűek, s amelyeket „a magyar eszmetörténet derékhada” (Békés kifejezése), nagy műveltségű és mérsékelt gondolkodású írók-történészek a 20. században megállapítottak.

Persze, ez a közös sors a V4-nél nagyobb területet egyesít Kelet-Közép-Európában, ha pedig egyetlen szempont, a Nyugattól való civilizációs különbség szerint különítjük el, akkor a tulajdonképpeni Kelet-Európa, azaz Oroszország és tartozékai is hozzávehetők. Ennek a területnek, akár Oroszországgal együtt, de még inkább nélküle, a jelentősége, mibenléte, lehetséges történelmi hivatása izgalmas kérdés, és nem Békés Márton az egyetlen, aki határozottan pozitív választ ad rá.

Egy híres példa: a budapesti születésű amerikai stratéga, George Friedman is a térség emelkedését, s azon belül Lengyelország nagyhatalmi státusát jósolja a következő évtizedekre, párhuzamosan Németország meggyengülésével és Oroszország hanyatlásával.

A lemaradás előnye utópisztikus képet fest az európai történelem éllovasának szerepét a Nyugattól átvevő térségünkről, de ez az utópia nem a naiv „whisful thinking” terméke, hanem valós jelenségek és tendenciák meghosszabbítása, továbbá a történeti, politikai, történetpolitikai irodalom vonatkozó tanulságainak levonása. Nem egzakt, közelre néző tanulmány, hanem bátran vállalt szubjektivitással megírt esszé, melyben az érzelmeknek, vágyaknak, a megálmodott jövőnek határozott szerepe van, s mint ilyen, nem csupán tárgyszerűsége, hanem mozgósító ereje folytán hat az olvasóra. Ez a félig-meddig szépirodalmi jelleg a szerző számos korábbi munkájában is föllelhető, és megragadó, mert alkalmas arra a távlatos gondolkodásra, melyet más talán más úton ér el, de amely nélkül a történelem és a társadalom elemzése merő hivatalnoki penzumteljesítés.

Ezért nem egészen jogos Botos Máté vitacikkének pusztán a tárgyszerűséget s az azokból egzaktan levonható következtetéseket számon kérő attitűdje. Részben jogos lehet, ha egyszer úgy látja, hogy általánosságban nem áll helyt Békés fő állítása, a kemény tények nem igazolják, hogy térségünk esélyes a Nyugat vezető szerepének átvételére. Ám a tényekre tapadó „close reading”, szor-os olvasás, a humán tudományok eme kockázatkerülő szor-ongásos neurózisa (ugyanezen 'szor' gyök van a "szor-galom"-ban is a Czuczor–Fogarasi-szótár szerint!) – egész egyszerűen nem kompatibilis a történet mélyáramlásának ama fürkészésével, amely a magyar értelmiségi hagyomány váteszi vonulatának, de ha nem tévedek, akkor több más nemzet történetpolitikai-történetfilozófiai gondolkodásának is szerves része. 

Ráadásul Botos, abbéli szorongásában, hogy netán vele is elszállhat a nemzeti önbizalom táltos paripája, az elvek tekintetében önmagával is komoly ellentmondásba keveredik, másrészt annyira szorosan tapad a valóság felszínéhez, hogy szinte minden rálátást nélkülözni kénytelen. 

Vitacikke elején siet leszögezni, hogy „teljesen azonosak” a nézetei vitapartnerével „a történelem lineáris voltáról alkotott kritikánkban”. Ugyancsak kritikával nézi a Wallerstein-féle centrum–periféria elméletet, mely mintha a marxista fejlődéstanokat helyettesítendő uralgott volna el az utóbbi évtizedek társadalomszemléletében. De mindezt cikke vége felé már elfelejti, és a történelem főutcájáról beszél, mellyel szemben mi a mellékutcában maradtunk, a „fősodorral” szembeni ellenállást bírálja, majd „jó hír”-ként befejezésül közli, hogy a történelem főutcáján (melyből kiszorultunk) nem lehet visszafelé (mért nem?), csak előre lehet haladni. Gondolom, lineárisan.

Ami pedig a rögvalóság tényeit illeti, melyek makacs voltára figyelmezteti vitapartnerét, azokkal igencsak szelektíven bánik, és az értelmezésükkel is hadilábon áll. És mintha szándékosan mellőzné azokat, melyekből tendenciákra lehetne következtetni. A számunkra netán kedvezőktől kivált kényesen óvakodik. Nyilván nem azért, mintha nem örülne nekik, hanem mert szorongásos, már-már depressziós ténytisztelete, mely mély históriai tapasztalatok reflexeit hordozza, automatikusan kizárja ezeket a hihetőség tartományából. Teljesen meg tudom érteni, nagyon magyar dolog ez; de úgy vélem, ha nem tudunk kilépni belőle, akkor ugyan elkerülhetjük a minket már oly sokszor jégre vivő délibábos gondolkodást, ám egyszersmind kizárjuk, hogy valaha is kibontakozzunk történelmi balvégzetünk öleléséből.

Mert természetesen igaz az, hogy Nyugat-Európa mindmáig többet és jobbat termel (vagy termeltet magának másokkal), magasabb az életszínvonala, és bizonyára jobban működik benne a civil társadalom, és mindezekért mágnesként vonzza a kelet-közép-európai bevándorlókat és/vagy munkavállalókat.

Igen, de azt is tudjuk, hogy a nem európai bevándorlók viszont részben integrálhatatlan, párhuzamos társadalmakat alkotnak benne, létszámuk pedig mostanában érte-éri el azt a szintet,

és egyre több jel és jelzés szerint permanens konfliktushelyzetet és egyre romló közbiztonságot eredményezhet.

Ebben a történelmileg új helyzetben úgy vélekedni, hogy ha eddig mindig sikeres volt Nyugat-Európa, akkor nincs miért azt gondolni, hogy ezután nem lesz az – a tényeknek éppen hogy nem a tisztelete, hanem az üzenetük mellőzése. A Nyugat-Európa vitalitását és Kelet sorvadását igazolni hivatott népesedési térkép pedig nem értelmezhető például az erős katolikus tradíció megemlítése nélkül Írországban, a muszlim bevándorlók figyelembevétele nélkül Franciaországban vagy Svédországban, sőt ugyanezen tényező nélkül Németországban, ahol eddig még ez az erős demográfiai faktor sem volt képes megállítani a népességfogyást. Nekem ugyan kevés személyes tapasztalatom van Nyugat-Európáról, ezért jórészt olvasmányaimra támaszkodom, a nyugati határhoz közeli osztrák részeken azonban az elmúlt években is többször jártam, és nemcsak Bécs rohamos iszlamizációját láttam elképedve, hanem hogy már olyan történelmi magyar településeken, mint Kismarton vagy Felsőőr is a muzulmán gyerekek jelentik a legvitálisabb vallási csoportot az iskolában.

Vajon tudunk-e arra vonatkozó képzettségi és más adatokat, bizonyítékokat, hogy ha és ahol többségbe kerülnek, ott vezetésükkel ugyanolyan szabad és prosperáló társadalmak működhetnek majd, mint az ma még megszokott Nyugat-Európában? Én nem ismerek ilyeneket. A hozzám eljutó információk szerint egy ilyen perspektívának már csak azért sincs esélye, mert az érintettek nem titkolt céljai mások (pl. muszlim törvények bevezetése stb.).

s ez önmagában kedvezőbb fejlődési tendenciákat jelez előre. De a már most is jobb gazdasági gyarapodási adatokat (pl. GDP) lehet-e figyelmen kívül hagyni? Egy friss elemzés szerint ez nem az EU-s támogatásoknak köszönhető, sőt annak ellenére van így, hogy a magas külföldi tulajdonarány miatt több pénz áramlik a térségből nyugatra, mint onnan ide. Igaz lenne, hogy Kelet-Közép-Európa egyre inkább terhet jelent a Nyugatnak, s hogy a Brexitben is ez tükröződik? Aligha. 

A tendenciákra figyelve a kivándorlás vagy a hagyományos értékek tekintetében is más konzekvenciákra kell jutnunk, mint Botos Máté jutott. Hiszen például – ha hihetünk a híreknek – 2017-ben már a hazatérő munkavállalók nagyságrendje elérte a távozókét, a házasságkötések száma pedig az utóbbi esztendőkben nőtt. Nyilván az is igaz, amit Botos Máté idéz, hogy ennek ellenére a rendszerváltozás óta felére csökkent ez a szám – de ugye egészen más a kép, és más a kiolvasható tendencia is, ha csak az utóbbi esztendők adatait vesszük. 

Sorolhatnám még a fura kitételeket – attól kezdve, hogy a bankrendszer nagyrészt külföldi kézben van (igen, de az utóbbi években már mintegy 50%-ban magyar kézbe került), odáig, hogy nekünk nincsenek népesség-tartalékaink (miközben maga mondja, hogy a határon túl vannak), és hogy évszázadok óta nem él a keleti eredet hagyománya (ezt nem is tudom értelmezni), és így tovább.

Botos szerint nem látszik, hogy bármiben is előnyre tettek volna szert a lemaradt kelet-európai országok. Talán nem tartja előnynek a migráció kezelésének módját. De nem előny a folklórkultúra eleven sokszínűsége? A művészetek egyrészt gyökeresebb, másfelől fennköltebb-arisztokratikusabb jellege és a tudományos világ kreativitása? (Miközben Nyugaton – innen úgy látszik – nincs egy eredeti eszme, s a piac elnyelte a művészetet.) Nem kiaknázandó, valóra váltandó előny, hogy a magyarok még ma is több gyermeket szeretnének, mint a nyugat-európaiak? Nem előny az elevenebb patriotizmus és a tradicionális értékek nagyobb ereje általában? Vagy a politikai lehetőségek terén: az a körülmény, hogy a három legnagyobb hatalom (USA, Oroszország, Kína) egyaránt ebben a térségben látja Európa-politikájának mozgásterét? Ez persze nagyon veszélyes is lehet.

*

A vitacikkíró úgy gondolta végigvinni a lemaradás metaforáját, hogy aki hagyja elmenni a vonatot, s még gyalog sem vág neki a célnak, az nem jut sehova. 

Pedig nem csak egy járat van. Még ugyanoda sem. Hát még – némileg – más irányba.