Fáradt, enervált megjegyzés az év modellje című bullshithez
Sokkal fontosabb és súlyosabb problémákkal bajlódunk, mint pár éve, amikor a mozgalmatok elfoglalta az agonizáló baloldal helyét a céges érdekeltségek miatt.
A legsötétebb óra kétségbevonhatatlan színészi jutalomjátékkal fűszerezett mozgókép, amely ihletett emelkedettséggel idézi fel Sir Winston Churchill emberi esendőségét és államférfiúi nagyságát, valamint 1940 májusának iszonyú szépségét: Gary Oldmant csak az Akadémia szokásos „progresszivitása” mentheti meg az Oscar-díjtól.
„A jövő nemzedékei figyelemre méltónak találhatják majd, hogy a legfőbb kérdés: folytassuk-e egyedül a harcot, soha fel sem merült a háborús kabinet napirendjén. Az ország különböző pártjaiból érkező férfiak mind a világ legtermészetesebb dolgának tartották a harc folytatását, és túlságosan el voltak foglalva ahhoz, hogy ilyen irreális és elméleti kérdéssel foglalkozzanak” – talán 1940 májusának iszonyú szépsége és emelkedettsége, talán a háborús kabinetbéli ellenlábasai iránti angolos nagyvonalúság és lojalitás szólt Sir Winston Churchillből, amikor 1948-ban lediktálta e lélegzetelállító dezinformációt a titkárnőjének.
Ma már tudjuk, hogy Adolf Hitler 1940 májusában került a legközelebb ahhoz, hogy megnyerje az általa kirobbantott európai háborút, és ha Lord Halifaxen múlik, meg is nyeri.
Miután az Alsóház megvonta a kormánytól a bizalmat, 1940. május 9-én Neville Chamberlain elhatározta, hogy lemond a miniszterelnökségről. Nemzeti kormányt akart, amelyben a Munkáspárt is részt vesz. Ő maga inkább Lord Halifaxet tartotta megfelelő utódjának, mint Churchillt; a toryk többsége ugyancsak, VI. György király nemkülönben.
Churchill és György király
Noha született arisztokrata volt, Churchillt sokan egyáltalán nem tartották úriembernek. „Mértékadó körökben” és a képzeletszegény tory politikusok belterjes berkeiben is inkább veszélyes kalandornak vélték, mint felelős államférfinak. Lord Halifax viszont habozott. Főrend volt, a Lordok Házának tagja: ez ugyan semmiféle alkotmányos nehézséget nem jelentett, ugyanakkor nem lehetett bizonyos abban, hogy a Munkáspárt elfogadja-e a személyét. Végül úgy ítélte meg, hogy miniszterelnökként képtelen lenne a kabinetjében féken tartani a baloldalt, de leginkább Churchillt, aki a harmincas évek derekára szuverén politikai egyéniséggé nőve ki magát, elsőként és a politikai elszigetelődést is vállalva hívta fel a britek figyelmét a „megbékélési politika” biztos kudarcára és arra a veszélyre, amit Hitler felemelkedése és a Német Birodalom fegyverkezése jelentett Európában. Az Admiralitás első lordját május 10-én késő délután a Buckingham-palotába hívatták, ahonnan alkonyatkor miniszterelnökként lépett ki.
A germán katonacsizmák vészjósló trappolását követően e kormányválság pillanatképeivel kezdődik Joe Wright A legsötétebb óra (Darkest Hour) című nagyjátékfilmje – az alkotók történész tanácsadója John Lukacs –, amely nem kevesebbet tűzött ki célul, mint hogy maga váljék a Churchill-filmmé.
Mindazok, akiknek tetszett A király beszéde, Joe Wright filmjét is imádni fogják. Ezek a mozgóképek a történelem viharaiban edződött esendő emberek egy sorsfordító pillanatát ragadják ki az életútból; a fordulópontot, amely Bertie-t VI. György királlyá, Winstont pedig Churchillé emelte.
A gondos részletességgel megidézett történelmi miliő és a főhős szerepében brillírozó színésznagyság általában elegendő az akadémiai tagok meggyőzéséhez: 1940 még soha nem tűnt filmvásznon annyira 1940-nek, mint A legsötétebb órában. A néhol szépiába hajló képek az utólag kiszínezett háborús filmhíradókat idézik. A Bruno Delbonnel varázsolta képi világ egyszerre pazar és hatásvadász: az operatőr a belső tereket remek érzékkel vágja ketté egy glóriaszerű fénycsóvával, amely nemcsak a kiválasztottságot, de a sorszerűséget is nyomatékosítja a nézőben: aki olvasta Churchill háborús emlékiratait és John Lukacs remekbe szabott történeti munkáit,
Gary Oldman Churchill-alakítása minden nehézség ellenére hatalmas teljesítmény. És ez nem csak a maszkmesterek remek munkájából adódik, hanem abból, hogy jelenlétével uralni képes a vásznat: Oldman tökéletesen megtanulta Churchill gesztusait, ugyanúgy monologizál, még gépírónője jelenlétében is retorikai bravúrokban gondolkodik. Az 1806-ban alapított Henry Pool & Co. szabóságban készült krétacsíkos öltöny pedig kifogástalanul áll hősünkön, bár görnyedt testtartása inkább a második miniszterelnökségének végnapjait élő Churchill képét idézi, nem az ereje teljében lévő hatvanöt éves férfit, Oldman méltán nyeri el a fesztiválok díjait. Mondhatni, a hátán viszi a filmet, és az alkotók sajnos úgy vélték, hogy a dicső történelmi eseménysor, a szó legnemesebb értelmében vett sztár rátermett játéka, a szivarfüst, a konyak és a pezsgő; az Alsóház ihletett ülésterme és a Downing Street alatti bunkerek fullasztó belsőinek kontrasztja, valamint a közelmúlt nagy történelmi filmjeivel való formai rokonság bőven elegendő ehhez a két órához.
Sajnos nem elég. Aki azt várja, hogy az ígéretesnek tűnő feleség, Clemmie (Kristin Scott-Thomas) vagy az ifjú titkárnő, Elisabeth (Lily James) mellékszerepe valamiféle elmélyült és reflexív ábrázolást tár elénk, mint A király beszédében a Geoffrey Rush által megidézett Lionel Logue, csalódni fog. Aki – mint e sorok rója is – feszültséggel teli politikai kamaradrámát várt ama londoni öt napról; Churchill és antagonistája, Lord Halifax (Stephen Dillane) késhegyre menő küzdelmét, csalódni fog.
Holott lett volna ebben potenciál: bár Lord Halifax nem volt sem hazaáruló, sem defetista, „csak” egy képzeletszegény konzervatív főrend, egy minden hájjal megkent, kígyónyelvű politikus a vészjósló harmincas évekből, méltó ellenfele volt a „velejéig reakciós” Churchillnek, aki a modortalanságig kérlelhetetlen elhivatottsággal képviseli végsőkig kitartó küzdelem álláspontját – „bármi történjék is Dunkerque-nél”. Ennek az álláspontnak a finomságai fájóan hiányoznak a filmből, holott 1940. május 25-28. között a brit háborús kabinetben sorsdöntő vitákat vívtak egy esetleges német békeajánlatról, és Churchill rendíthetetlenül érvelt amellett, hogy Hitler és a közvetítőnek felkért olaszok először csak néhány afrikai gyarmatot kérnének, majd Indiát, azután a teljes flotta lefegyverzését, végül egy bábkormányt Sir Oswald Mosley vezetésével, s talán VIII. Edward is visszatérhetett volna a trónra…
Így kerül egy ország – Churchill fordulatával élve – „csúszós lejtőre”, így veszíti el becsületét.
de az alkotók ezt másképp érték el: leküldték Churchillt a londoni metróba.
A film csúcspontja kétségtelenül az a fiktív jelenet, amikor Churchill elbeszélget metrón utazó londoniakkal – csak egyszer járt ott, az 1926-os általános sztrájk idején –, hogy felmérje a közhangulatot. A miniszterelnök itt már-már giccsesen tragikus hőssé emelkedik, aki a polgárokra bízza magát – akár egy Shakespeare-királydrámában vagy egy attikai tragédiában. Az utca embere – nők, férfiak, gyermekek – az egész brit társadalmat képviselik, és mindenki arra buzdítja a Churchillt, hogy a végsőkig harcoljon: „Mindannyian mögötted, Winston!”
Ekkor már előttünk áll a győzelmes Churchill, aki motyogó, modortalan politikusból ékesszóló államférfivá válik és felnő a feladathoz. Összehívja a tágabb kabinet tagjait a Parlament egyik helyiségébe, klasszikus példát szolgáltatva arra, hogyan lehet a külső hatalmi kör mesteri felhasználásával helyreállítani a belső hatalmi kör megingott egyensúlyát. E jelenetben már a magabiztos Churchill szónokol és kijelenti: meggyőződése, hogy a kabinet elcsapná őt, amennyiben bármilyen békefeltételt megfontolna: „Ha szigetünk hosszú történetének véget kell érnie, érjen véget úgy, hogy mindannyian a vérünkbe fagyva vonaglunk a földön!”
Aznap, május 29-én a háborús kabinet is értesült a Churchill iránti spontán rokonszenv elemi kitöréséről, s mivel Dunkerque-ből is jó hírek érkeztek, valamint a miniszterelnök eltökéltsége kimerítette Halifaxet, az elhatalmasodó rákbetegség pedig Chamberlaint, Churchill június 4-én bevonul az Alsóházba, hogy elmondja azt a beszédét, amely Churchillé emelte őt: „…harcolni fogunk Franciaországban, harcolni fogunk a tengereken és óceánokon, harcolni fogunk egyre növekvő bizalommal és növekvő erővel a levegőben, megvédjük szigetünket, bármibe kerüljön; harcolni fogunk a partokon, harcolni fogunk a leszállópályákon, harcolni fogunk a mezőkön és az utcákon, harcolni fogunk a hegyekben; sohasem adjuk meg magunkat!”
Gary Oldman „egyre növekvő önbizalommal” harcolt Churchill karakteréért. Úgy vélem, a 90. Oscar-gála után jókorát kortyolhat a miniszterelnök kedvenc konyakjából, miközben az aranyszobrocskát szorongatja.