Ukrán nyelvtörvény: gondolkozzunk hosszú távon!

Árok Norbert László kutató (Századvég Alapítvány) írása

A diplomácia három nagy szabálya: Gondolkozz hosszú távon! Legyen még egy lépés a tarsolyodban! Add át az üzenetet kis politikai kockázat mellett! – ebben a mátrixban érdemes vizsgálni a magyar kormány elmúlt hónapokban tett lépéseit az ukrán nyelvtörvény kapcsán. A kormány célja nem az, hogy teljesen éket verjen az egyébként jelenleg kis politikai támogatást maga mögött tudó ukrán integrációba. Ennél fontosabb, hogy a jövőre nézve elősegítse a nemzeti kisebbségek jogainak biztosítását az integrációs folyamat során. Ezt pedig az összes többi integrációs és csatlakozási feltétellel egyenlő fontosságúként kell kezelni.

Nemrég, a Gyurcsány-érában intézményesülő, mostanra pedig nagybetűs független szakértővé avanzsáló Krekó Péter aggodalmát fejezte ki, hogy a magyar kormánynak az ukrajnai nyelvtörvény kapcsán tett lépései ismét az összeurópai stratégiai célokat teszik kockára. Sőt, Magyarország egyfajta trójai falóként igyekszik az orosz érdekeket kiszolgálva aláásni Európa és szövetségi rendszereinek hosszú távú céljait – így például Ukrajna EU-s illetve NATO integrációját.

Azért érdemes megjegyezni: az orosz ’establishment’ ténylegesen úgy érzékeli, hogy egyfajta háborúban áll a nyugattal (természetesen nem kevés belpolitikai töltetetű motivációval a háttérben), hogy Oroszország igyekszik képességein túlmutatóan nagyobb szeletet kihasítani magának a nemzetközi rendszerből, az orosz politikai, hírszerzési és propaganda lépéseknek igen csekély közvetlen hatása volt az európai és amerikai politikai folyamatokra.

Gondolatmenetünk alapjaként érdemes megjegyezni: Ukrajna nyugati integrációjának fenntartása kétségtelenül európai érdek. A kisebbségek jogainak védelme viszont európai érték. A magyar külpolitika számára pedig kiemelkedően fontos terület.

Hányadán is állunk Ukrajna integrációjával?

De haladjunk Krekó cikkének logikájával! Az írás egyik fő állítása, hogy Ukrajna integrációja hosszú távú európai politikai érdek. Ez természetesen nem kérdés – a magyar kormány is kétségkívül Ukrajna EU integrációja mellett szállt síkra. A Társulási Egyezmény, a vízumliberalizáció melletti magyar kiállás, a kelet-ukrajnai harcokban súlyosan megsérült katonák hazai ellátása már mind részleteiben ismert a hazai sajtó tudósításaiból.

Azonban akár az EU-s, akár a NATO keretei közötti, Ukrajnával fennálló partnerségi viszonyt nézzük, a kép lényegesen árnyaltabb. Hajlamosak vagyunk erre úgy tekinteni, mint egy jól kiszámolt pályán haladó, a megfelelő politikai (hát)szelet a vitorlájában tudó folyamatra. Ha csak az elmúlt 2-3 évet tekintjük, az ukrán EU integráció koránt sem haladt akkora lendülettel. Az ukrajnai háború kitörését követő első, a 2015-ben Rigában megrendezett Keleti Partnerség találkozón sem születtek igazán áttörést jelentő döntések. Ahogy a legutóbbi, 2017-es brüsszeli találkozón sem. De ugyanígy késedelmet szenvedett a kereskedelmi liberalizációt célzó DCFTA megállapodás implementációja is (miközben az egyezmény kereskedelem-élénkítő hatása minimum megkérdőjelezhető), illetve a holland referendum okán a vízumliberalizáció sem ment zökkenőmentesen és egy ’felfüggesztési mechanizmussal’ is kibővült.

Miközben Ukrajna legnagyobb problémája a háború. A minszki megállapodást csak hellyel-közzel sikerül betartatni, az Egyesült Államok fegyverszállításáról is csak több éves politikai vajúdás után született döntés. Az elmúlt évek viszont egyértelműen afelé mutatnak: sem az Egyesült Államok, sem az európai nagyhatalmak részéről nincs meg az erős politikai akarat, hogy létrejöjjön a háború végleges és tartós rendezése.

A diplomácia három alapelve és a magyar kormány lépései

Akkor tulajdonképpen mit is gátol a magyar kormány lépése? Hogyan értelmezhetőek ezek? A törvény elfogadása kapcsán állást foglalt a külügyminiszter, miszerint meg fogja akadályozni Ukrajna EU és NATO integrációs törekvéseit. Tavaly októberben Magyarország valóban blokkolta a NATO-Ukrajna Bizottság ülését. Miközben a NATO vezérkari főnökeinek találkozóján már részt vehettek Ukrajna képviselői. Erre, első látásra, magyarázatot adhat a Szijjártó Péter külügyminisztersége alatt már megismert asszertívabb nyelvezetű diplomácia. De akkor mégis mi a magyarázat a fentebbi „anomáliára”? Itt néhány, egymásból következő diplomáciai alapelv érvényesülését láthatjuk.

Az első az, hogy gondolkodjunk hosszú távon és mindig legyen „egy lépés hátra”. A magyar kormány Ukrajnával kapcsolatos külpolitikai prioritásai a következőképp foglalhatóak össze: Ukrajna stabilitásának megőrzése (akár abból a szempontból, hogy Magyarország érdeke egy stabil szomszédos állam, akár geopolitikai szempontból, miszerint köztünk és Oroszország között helyezkedik el), az ukrajnai magyar kisebbség érdekeinek védelme, Ukrajna nyugati orientációjának fenntartása illetve az energiaszállítások folyamatosságának biztosítása. A magyar kormány a politikai folyamatokat kívánta lassítani. Azonban a katonai-szakmai együttműködésnek nem szab gátat – a jelenlegi, láthatóan langyos integrációs folyamat fenntartásában ez a legfontosabb.

Harmadik szabály az, hogy a diplomáciában sokszor nagyobb szerepe van a szimbolikus erejű lépéseknek, illetve annak, hogy ezeken keresztül az adott politikai üzenetet a szövetségi rendszereink nagyhatalmi központjaiba el tudjuk juttatni. Az ilyen lépéseknek egyúttal jellemzője, hogy a kapcsolatok alapvető minőségét, a stratégiai célokat nem befolyásolják érdemben – vagyis a nyomásgyakorlás mellett a politikai mozgásteret is meghagyja. A fentebbi felsorolásban láthattuk, hogy a magyar kisebbség védelme az összes többivel egyenrangú külpolitikai prioritás. Minden nemzetközi szervezethez való csatlakozási folyamat alapelve a kondicionalitás – a tagság elnyerésének szigorúan szabott feltételrendszere. A magyar diplomácia üzenete pedig egyértelmű: a kisebbségek jogainak biztosításának ugyanolyan erős feltételnek kell lenni például egy EU-s csatlakozási folyamatban, mint például a koppenhágai kritériumok bármelyik pontja teljesítésének.

Ukrajna integrációját, hosszú távon, a magyar kormány minden bizonnyal nem akarja blokkolni. Azonban a jövőre nézve joggal él a gyanúperrel. A Velencei Bizottság által is kifogásolt törvény tisztán belpolitikai célokat szolgált. Sem a Jacenyuk, sem a Grojszman-kormány a 2014-es forradalom óta nem volt képes az országban mindent behálózó korrupción, a régi hatalmi hálózatokon úrrá lenni, miközben a komoly gazdasági problémákkal, a szociális ellátórendszerek krízisével sem tudott érdemben mit kezdeni. Ezzel együtt 2014 óta egy tudatos és intenzív nemzetépítés is kezdetét vette – annak minden vadhajtásával együtt. Mindezeket összegezve azt láthatjuk, hogy Ukrajna hozott egy politikai döntést. Vagyis, hogy az egyébként konstruktív ukrán-magyar kapcsolatokat feláldozza a belpolitikai célok oltárán. 2018-ban ugyanis elnökválasztás lesz, 2019-ben pedig a Verhovna Rada új képviselőiről szavaz Ukrajna. A törvény belpolitikai logikája nem más, mint hogy mobilizálja a nemzetépítési-narratívával azonosulni tudó szavazókat a kormányzó erők mellett.

A kormány legfontosabb feladata, hogy felgyorsítsa az ukrán kormánnyal az egyeztetési folyamatot a törvény módosításáról még az ukrán választási kampány kezdete előtt (a szerző információja szerint Lengyelország már sikeres tárgyalásokat folytat a törvény módosításával kapcsolatosan). Ami pedig az üzenetet illeti: valami tényleg elindult. Ugyanis a minap zajlott háromoldalú egyeztetés a törvényről Szijjártó Péter és ukrán kollégája között Párizsban – a harmadik tárgyaló fél pedig Wess Mitchell frissen kinevezett amerikai külügyi államtitkár volt.