A csend hangjai

„Eközben a rendszerváltás utáni rablókapitalizmus világa viharos gyorsasággal verte szét a korábban öröknek hitt bizonyosságokat. Most már ugyan elvileg mindenki beleszólhatott volna mindenbe, de mindenki rosszabbul is élt, kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy még ezzel is foglalkozzon. A folyamatos kultúrharc és politikai karaktergyilkosságok, a sajtó irányításáért vívott küzdelem közepén nem volt sem erő, sem idő, hogy rendesen kibeszéljük az évtizedek óta gyűlő bajainkat, tragédiáinkat és bűneinket: Trianont, a holokausztot, ötvenhatot, a cigánykérdést vagy az ügynökügyet.

És a politikai osztálynak, az értelmiségnek is sokkal kényelmesebb volt, ha a fenti traumák és állandó bajok mentén meghatározható gyűlöletek és előítéletek uralják a közéletet a vidéki kocsmától a Bitó-szalonig. Csak a kreatív privatizáció, az ország kiárusítása, az olajszőkítés, a megkérdőjelezhető közbeszerzések és az uniós pénzek ellopása mehessen csendben. Bűnös ebben az MDF, az MSZP, az SZDSZ, a Fidesz; a baloldali értelmiség és a jobboldali értelmiség; a baloldali sajtó és a jobboldali sajtó. Bűnös abban, hogy még 2017-ben sem tudunk az ország alapvető állapotát meghatározó problémákról beszélni, csak új mumusokat találni.”