A megrendülésről

„Tegyük most félre a politikát. Egyre csak telnek a napok. Éljük a hétköznapjainkat, hol jobban, hol rosszabbul. Bele vagyunk vetve saját hétköznapiságunkba, zsörtölődéseinkbe, felnagyított apróságainkba, ragaszkodásainkba, távolításainkba. És aztán egyszer csak betör életünkbe az igazság. (...) Úgy, ahogy addig éltünk, tovább nem élhetünk, oda nem lehet visszatérni. De nem lehetünk folyamatosan megrendülve sem, az ember ezt se bírná ki. A megrendítő távozása űrt hagy maga után és nem tudjuk, hogy mi lesz velünk. Ott maradunk a kérdéseinkkel, a kétségeinkkel, a kényszeredett kísérleteinkkel, hogy újra megrendüljünk. Bele vagyunk vetve a tragikusba. Marad a sivatag.

Van azonban rosszabb mint a sivatagban kóborlás. Ha nem tudjuk fogadni a megrendítőt és a megrendülést. Ha meg se látjuk, mit hoz elénk az élet. Ha a szívünk és a szemünk zárva. Nincs rosszabb annál, ha ki se bontjuk a táviratot. Vagy talán mégis: Az elfogadás. A belenyugvás. A feltartott kéz. Az elesettség. A lentmaradás. Az igazságot nem elfogadnunk kell, hanem fogadnunk kell tudni.

Nagy különbség. Karácsony van. A szív nyitva. Az élet csodaszép. Az asztalon a távirat: »Holnap érkezem«.

Boldog karácsonyt!”