Trump végigvitte a receptet: merni, nyerni. Amerika megmenekült, legalább levegőt vehetett.
Egy éve választották meg Donald Trumpot az Egyesült Államok elnökének. Amikor bejelentette, hogy indul, senki nem vette komolyan a személyét – mi sem. Fekete lónak, kiszámíthatatlannak, többismeretlenes egyenletnek tűnt. Mindenki élcelődött rajta, mígnem szép lassan kiszálltak a versenyből ellenfelei, tavasz végére csak Ted Cruz texasi szenátor (remélhetőleg egy jövőbeni elnök) és John Kasich ohiói kormányzó maradt versenyben, végül ők is kiléptek. Általános volt a megdöbbenés. A heherészések keserűbbekké és kevésbé őszintévé váltak.
A Republikánus Pártnak jó időre vége – gondolhatta ekkor az, aki rendszeresen figyelte az amerikai médiát. Elvégre a Mitt Romney veresége után készített GOP Autopsy Report, a párt „önvizsgálata” arra jutott, hogy liberalizálnia és nyitnia kell, ha valaha is választásokat akar nyerni: el kell engednie a vesztesnek tűnő témákat (abortusz, melegházasság), a spanyol ajkúak és a feketék miatt nyitottabbnak kell lennie a segélyekre és szociális programokra, szóval középre, sőt balra kell húznia.
Kérdés, hogy milyen karakteres álláspont maradt volna talpon ezek után, és egy amúgy is középen álló republikánus főáram balra tolódásával milyen oka lett volna bárkinek is a Grand Old Partyra szavazni a demokraták helyett. A jelentés által javasolt kúra lehet, hogy még inkább megbetegítette volna az jó öreg pártot.
Trump mindenféle felméréseket mellőzve fordítva értékelt: nem az a baj, hogy a Republikánus Párt túlságosan jobbra áll, hanem hogy túlságosan középen van. Vagy inkább: túlságosan jellegtelen, néhány etikai témán túl, amelyekben csak a retorika kemény, a kiállás nem, pusztán egy middle-of-the-road gazdasági program az, amit képvisel. A GOP benyelte azt a Bill Clinton-féle neoliberális jelszót, hogy „economy, stupid!”, abban bízva, hogy a gazdasági növekedés még a leginkább konszenzusos és legeladhatóbb téma. Közgazdász-szakkör: nem csak a republikánusok, hanem az egész amerikai politikai főáram ezt a képet mutatta magáról. Volt persze néha kultúrharc, Obama alatt aztán főleg, de végülis a kívülálló számára az amerikai politika a washingtoni spin doctorok véget nem érő elemzői meetingjének tűnt.
Obama persze felpörgette a kultúrharcot. Amennyire pedig ez nem látszott kívülről, mert egy végül is jófej, nem igazán kiemelkedő, de mégis történelmet író, legalább négyes osztályzatot bekasszírozó elnöknek mutatta magát, annyira megindult a progresszív úthenger a háttérben. És nem csak arról van szó, hogy kitette a jó öreg Churchillt a Fehér Házból, meg keresztbe tett az egyházaknak az ObamaCare-rel (ami kultúrharcos felhangok nélkül egy európai konzervatív számára teljesen elfogadható program lenne). Obama brutálisan keresztbe tett a rendőrségeknek, a lehetetlenségig növelve minden egyes rendőr adminisztratív terveit; úgy gondolta, hogy a civil szervezetek az ő programjának végrehajtó szervei; és az utolsó Mississippi-beli iskolába is szövetségi ellenőrt küldött, hogy ellenőrizze, a feketék felzárkózását segítő program nem szegregál-e (tiszta Huszár-telep). Obama tehát félelmetes mértékű mikromenedzselésbe fogott.
Trump tehát igazi demokrataként megtalálta a kisebbségek koalíciójának hajbókoló demokraták és a saját bajaikkal elfoglalt republikánusok által elfelejtett választói réteget – ami régóta nem szavazott.
És általános meglepetésre – legalábbis az elemzők és a média általános meglepetésére – nyert. Tavaly, 2016. november 8-án éjszaka New Yorkban a Trump-győzelemtől traumatizálódott Hillary Clinton rikácsolva hajigálta a stábjához mindazt, ami a keze ügyébe került, hogy hű, s hogy mellette kitartó választói kemény magját még egy színpadon való megjelenéssel se tisztelje meg. Kampányfőnöke, John Podesta intézett dodonai szavakat a megrökönyödött és feltűnően szedett-vedett társasághoz. Ha ők képviselik a felvilágosult, toleráns Amerikát, akkor Amerika elég nagy bajban van.
Mindenesetre pár óra alatt traumatizálódott az egész New York-i egyetemi hallgatóság, és egész éjjel a fájdalmukkal kiabálták tele Manhattan utcáit. Hogy Trump nem az ő elnökük, rasszista, fehér felsőbbrendűséget hirdet, nőgyűlölő, intoleráns, mittudomén.
Mindebből nyilvánvalóan semmi nem igaz, korábbi kijelentéseit figyelembe véve sem. Ezek a vádak a balos hisztinek a megnyilvánulásai, és egyre kevésbé hatékonyak.
Az azóta is kiszámíthatatlannak titulált Trump pedig kiszámíthatóan nekiállt megvalósítani programját – amiben persze gyakran kompromisszumot kellett kötnie a Kongresszussal, a republikánusokkal és a demokratákkal, de ami rajta múlott, azt megtette, és már első hivatali napján aláírt pár rendeletet.
Nagyon helyesen megszüntette a Planned Parenthood nevű abortuszgyár támogatását, aminek alapítója amúgy is egy feketegyűlölő rasszista volt; elkezdte szigorítani a bevándorlást, komolyabban ellenőriztetni kezdte az illegális bevándorlókat; a különféle szakpolitikákért felelős, bürokráciaiparrá elfajult állami ügynökségekkel kapcsolatban hozott egy olyan szabályt, hogy egy új szabályozáshoz két régit kell eltörölniük; kilépett az értelmetlen párizsi klímaegyezményből; kinevezett egy konzervatív bírát a Legfelsőbb Bíróságba, nekiment a menedékvárosoknak; és így tovább. Külpolitikai téren véget vetett az obamai puhányságnak.
Minden kényszerű kompromisszummal és államigazgatási káosszal együtt:
Donald Trump, az egykori ingatlanmogul felnőtt a feladathoz, és bár a twitterezést nem meri feladni (állítólag utálja), tanácsadói köre és kormányzata pedig állandóan fluktuál, hihető, hogy megtörténtek az első lépések az amerikai önérzet restaurációja és az amerikai politikai közösség immunrendszerének helyretétele felé.
Ami Trumpban a legérdekesebb, az a tapasztalatra és intuícióra alapozott magabiztosság, amivel minden ellenkező sugalmazás ellenére folyamatosan nekiment a washingtoni konszenzusnak és a megváltoztathatatlannak hitt társadalmi-politikai status quónak. És hogy nem hagyta mindebben megingatni magát, hanem kitartott elképzelései mellett. Ki merne ma kilépni a párizsi klímaegyezményből egy Donald Trumpon kívül? Ki merne egy Neil Gorsuch-t kinevezni legfelsőbb bírának? Ki merne keresztbe tenni a Planned Parenthoodnak? Még az is elbizonytalanodna, akiben egyáltalán felmerülne az ötlet, mondván, jobb ezeket a dolgokat nem bolygatni, inkább más területekre kell koncentrálni.
Trump azonban végigvitte a receptet: merni, nyerni. Mert kést döfni a szent tehenekbe, kimondani, hogy meztelen a király. Egyszer még meg fogják neki köszönni később olyanok, akik nem merték volna megtenni mindezt, de valahol belül egyetértenek vele.
Belegondolni is rossz, mi lett volna, ha Clinton nyer. Az amerikai demokrácia Trumppal együtt, sőt kicsit általa is él és virul. Hogy hosszú távon Trump kamikaze-e vagy sem, azt még nem tudjuk. De az Egyesült Államokat legalábbis egy időre zuhanórepülésből egyenesbe hozta.
A normalizálás, a restauráció néha radikálisnak tűnő akciókkal jár. Aki bevállalja az ezzel járó felfordulást, vállalja az őrültségnek tűnő lépéseket, megérdemli a tiszteletet – függetlenül attól, hogy elnöksége végén mi lesz a mérleg. Hogy ennek a mérlegnek mik lesznek a serpenyőiben három év múlva, és lesz-e lehetősége még Trumpnak a serpenyőkbe pakolászni ezt-azt még négy évig, azt nem tudjuk. Nem is lehetne jobb segítsége ebben, mint Mike Pence, akiből lehetne akár egy Trumpot követő elnök is – meglátjuk.
De minden bizonytalansággal, kezdeti káosszal együtt azt mondhatjuk: Amerika megmenekült, legalább levegőt vehetett, s ha nagyon nem rontja el extravagáns elnöke, akkor újra hasíthat hajója az óceánon.
Donald Trump az egyik fő oka annak, hogy újra érdekes a politika, s hogy újra a történelemben érezzük magunkat.
Make America Great Again!
Egyre távolodik egymástól az Egyesült Államok és az Európai Unió. Előbbi ráadásul egy merőben új kontinens képzel el, ahol egyes országokkal működne csak szorosabban együtt.
Nem akármilyen találkozó lehet kibontakozóban.
Az ENSZ hangsúlyozza: a tartós visszatéréshez nagyszabású újjáépítésre és munkahelyekre lenne szükség.
Január végén világszerte mozikba kerül a Melania című film, amely az Egyesült Államok first ladyjének életét mutatja be a beiktatást megelőző húsz napban.
A forrásokat valahogy meg kell oldani, különben Ukrajna még rosszabb helyzetbe kerül a tárgyalások során.
Az amerikai kormányzat átfogó fellépésre készül az antifa-hálózatok ellen, a „szakértők” persze már aggódnak.
Áll a bál a fekete kontinensen.
Súlyos kritikát kapott a német sajtótól, a Die Welt sem finomkodott.
Tanulságos beszélgetés volt, izgalmas intermezzókkal.
