Rezsimek és diktátorok – ezért utálnak minket Keleten

A szerző történész, turkulógus, a Migrációkutató Intézet munkatársa

Az, hogy a közel-keleti országok vezetőit rendre diktátorként aposztrofáljuk és az általuk fenntartott rendszert a pejoratív rezsim jelzővel illetjük, már közhelyszámba megy. Az átlagos budapesti újságolvasó sajnálkozva veszi tudomásul, hogy a Közel-Keleten újabb autoriter rendszerek születtek, az ott élők menthetetlenek. Valahogy mindig úgy tűnik innen nézve, hogy odaát épp eltűnőben van a demokrácia, pedig hát ex oriente lux.

De hol vannak már azok a régi szép idők, amikor még virágzott Kis-Ázsia és tágabb értelemben az egész Közel-Kelet? – tehetjük fel a költői kérdést.

A többnyire a nyugati sajtótermékek fordításaiból született magyar nyelvű cikkek azért nem hagyják teljes letargiában az olvasókat.

Ezek a csoportok általában békét akarnak, toleránsak és hajlandóak végre tanulni egy kis európai értékrendet. Hisznek az emberi jogok egyetemes nyilatkozatában, és Dunant-tól napjainkig kívülről fújják a genfi egyezmények szövegeit. Komoly, egyetemistáknak szánt tankönyvekben is olvashatunk olyan gondolatokat, melyek szerint a nyugati világ mindig is csak a békét és a nyugalmat szorgalmazta és szorgalmazza a Közel-Keleten. Vagyis nekünk, a nyugati féltekén lakóknak semmi közünk az ott zajló eseményekhez, ha mégis beavatkoznánk, az természetesen a civakodó helyiek érdekében történik, salamoni bölcsességgel természetesen.

*

Manapság a térséget illetően, szerintem három axiómának beállított jelenség terjedt el vírusszerűen a magyar közéletben.

Az egyik Törökországot érinti, és tömören azt állítja, hogy az autokratikus Erdoğan-féle rezsim felszámolja a szekuláris, demokratikus berendezkedést az országban és az Atatürk által megálmodott européer török világ eltűnőben van. Erdoğan igyekszik elszakítani azokat az Atatürk által szőtt szálakat, melyek összekötötték Európát Törökországgal. Egyedülálló módon koncentrálja a hatalmát és nem tűr meg semmilyen pluralizációt.

A másik megállapítás, mely mára már mindenki számára ismert az, hogy Aszad Szíriája mindig is egy diktatúra volt és most az immár 6 éve zajló polgárháborúban (!) azért megy a harc, hogy a nyugat által támogatott ún. mérsékelt ellenzék végre demokratizálni tudja az országot. Bana, a hétéves kislány sírva küld twitter üzenetet a harcok dúlta Aleppóból angolul (!), hogy a világ most már tényleg vessen véget a vérontásnak. Londontól Berlinig, Washingtontól Párizsig – mintha senkinek semmi köze nem lenne a történtekhez – könnyeivel küszködött a fél világ az értelmetlen szenvedések láttán.¹

Harmadikként újabban azt illik gondolni bizonyos fegyveres kurd csoportokról – legyen szó Törökországról, Szíriáról, vagy éppen Irakról – hogy ők saját testükkel védik a mi érdekeinket és kultúránkat a vad és barbár, szélsőséges hordák ellenében. A kurdok olyannyira elkötelezettek a demokratikus világ értékrendszere mellett, hogy még nőket is alkalmaznak a frontokon. Sőt – és megvallom, ez a kedvencem – a törökországi kurdok parlamenti pártja, a Népek Demokratikus Pártja olyan messze jutott a művelt nyugat szellemi termékeinek tanulmányozásában, hogy még a szexuális orientációjuk miatt meghurcolt, kizsákmányolt csoportok ügyét is nyíltan felkarolja.

*

A kurdokról

Vegyük sorra ezeket az axiómának szánt gondolatokat és ízlelgessük kicsit. Kezdjük is mindjárt a kurdokkal.

A kurdok demokratikus elköteleződéséről két klasszikus jutott azonnal eszembe. Az első Vámbéry 1862 tavaszán Erzurum környékén átélt élményei. A magyar orientalista épp Tebriz irányába tartott és a kényelmetlen szálláson töltött éjszaka után így fogalmazott 1905-ben megjelent visszaemlékezéseiben:

Örökre felejthetetlen lesz nekem az első éjszaka melyet együtt töltöttem a rossz szagú állatokkal, mleyeknek társaságában a végletekig gyötri az embert a gőz, a hőség és a féreg. Az ilyen gőzfürdő után pompásan hat az elernyedt idegekre az örmény fennsík fagyos reggeli levegője; az ember azt sem tudja, hova legyen gyönyörűségében az Isten szabad ege alatt, és ujjongva szívná magába a levegőt, ha a kis karavánt még inkább, mint a magányos utast, nyomon nem kísérné a félelem a kurd rablók miatt, kiknek hazája a Köroglu hegyszorosnál kezdődik.²

Több mint negyven évvel később, az 1903-ban Isztambulban járó Germanus Gyula is érdekes adalékokkal szolgál egyes kurd csoportokat illetően. Az oszmán főváros csónakosairól megemlékezve, Germanus ezt írta:

Többnyire kurdok, marcona férfiak, akik nem ijednek meg saját árnyékuktól, de még a másétól sem. Az örmény mészárlást a kilencvenes években Abdul Hamid a kurd csónakosokra bízta, és ezek a fajuk harcias kegyetlenségéhez híven teljesítették a titkos parancsot. A háztetőkre menekült örményeket onnan hajigálták le, a lakásokban elrejtőzött családokat bunkóval verték agyon. Ha csónakosomat megkérdeztem, miért kapta a mellén díszelgő érmet, szenvtelenül válaszolta: ermeni kesztim (örményt öltem).³

Ezek alapján valahogy nem az jut az ember eszébe, hogy az amúgy valóban évezredes múlttal büszkélkedhető kurdok Rousseau írásait olvasva készültek volna az új évszázad kihívásaira. Szerencsére néhány, általuk készített felvétel eloszlat minden kétséget, hisz az egyszeri szemlélő véletlenül sem 21. századi gerillákat vél felfedezni a hegyekben katonai ruhában gyakorlatozók láttán, hanem egy szimpatikus társaságot, amelyik a fegyvert a könyvekre cserélte.⁴ Ja, nem.

Hogy azonban szó ne érje a ház elejét, érdemes néhány arab forrást is megvizsgálni. Egyes 18. századi feljegyzések szerint például a diyārbakraliyya – vagyis a mai dél-kelet törökországi Diyarbakır térségében élő népből képzett főnév – egyet jelentett a haramia, útonálló, fegyveres bűnöző fogalmával.⁵

Mindezzel persze nincsen semmi baj, távol álljon tőlem, hogy egy több milliós népcsoportot megbélyegezzek. Şivan Perver és Ahmet Kaya munkássága például nem véletlenül népszerű nemzetiségi és vallási hovatartozástól függetlenül. Azt azért viszont nehéz elképzelni, hogy a nagy hagyománnyal bíró és alázattal űzött rablás-tolvajlás-gyilkolás hármast pont a fegyveres csoportok adják fel, akik 2017-re az európai érdekek védelmében lépnek fel a térség háború sújtotta vidékein. Mert ők demokráciát, szabadságjogokat és női képviselőket akarnak… Nos, nem.

Tudom, hogy kényelmes mindent leegyszerűsíteni úgy, hogy megemészthetőek legyenek a világ dolgai, de ez általában zsákutcába vezet. Különösen mifelénk. 1910 környékén még sokan arról álmodoztak, hogy a maholnap 30 milliósra növekvő magyarság lesz a Balkán ura.

1940-ben nem kevesen voltak azok, akik a visszacsatolt országrészeket csak a kiindulópontnak tekintették. Az ő többségük 1950-re vérmes kommunista lett, vagy elmenekült az országból. És mintha 2004-ben is hallottunk volna arról, hogy végre minden ózdi, aki akar, nyithat egy cukrászdát Bécsben. Nem folytatom a sort.

Aki a PYD vagy YPG képviselőiben még mindig a szabadság és demokrácia élharcosait látja, annak legalább érdemes megnéznie néhány filmet a helyi lakosságról.⁶ Esetleg elbeszélgetni a legújabb street food trendekről és az LMBT közösségek jövőjéről az alábbi urakkal:⁷

A fent látható két úriember egyébként nem a vörös csillagban, hanem valami egészen másban hisz, úgyhogy ilyen értelemben pont gyengítik azt a beállítást, mely szerint a kurdok az iszlám szélsőségesekkel szemben védik saját hazájukat.

Nem arról van szó, hogy egy nép minden egyes tagja született bűnöző-e vagy sem. Természetesen nem. Azt viszont finoman szólva hazug beállításnak tartom, hogy egy népcsoportot olyan erényekkel ruházunk fel, amelyek nem nekik, hanem számunkra fontosak. A szabadság, a tolerancia és a női jogok – ha akarjuk – képezhetik beszélgetések tárgyát egy Közel-Keletről szóló eszmecserében. De pont a harci eseményekben aktív kurd csapatok vonatkozásában tényként tálalni ezeket a „közös” értékeket, több mint félrevezető. Persze, ha a dolgok mögé nézünk, azt látjuk, hogy a szíriai kurdoknak sok fegyvert adnak el különböző nyugati országok. Ezzel az információval a birtokunkban pedig nem csodálkozhatunk azon, hogy a fegyvereladásokat ideológiailag is meg kell támogatni.

Magyarán azok a jófiúk, akik a mi fegyvereinket használják, és ha megkérdezzük őket, természetesen az antwerpeni polgárokat megszégyenítő mértékben tisztelik a szabadságjogokat, hisznek a nemek közötti egyenlőségben és a progresszív adózásban. Kétféle üzenet van. Az egyik befelé szól, a másik kifelé. Előbbit – tudom, hihetetlen – nem fordítják le angolra. Utóbbit viszont annál inkább. A ’lőj, gerilla’ című örökbecsű dal⁸ például törökül szól a hallgatókhoz, de a kizsákmányoltak és elnyomottak védelméről, mint pártprogramról angolul is olvashatunk.⁹

Pedig a Közel-Kelet megértése Közép-Európából akár könnyen is adhatná magát. Ha valakiknek, hát nekünk – Pozsonyban, Varsóban, Prágában, vagy Budapesten élőknek –

Mit jelent magunk között ’magyarul’ beszélni és mit jelent másokkal megosztani a gondolatainkat. Arról is lehet fogalmunk, hogy néha bizony vannak nagyobb erők, akiknek szívesen, vagy fogcsikorgatva, de engedelmeskednünk kell. Kurdok, arabok, törökök és perzsák változó intenzitással, de nagyon hasonló problémákkal küzdenek.

Visszatérve eredeti felvetésünkhöz, érdemes a szíriai helyzetet is körüljárni. Hogy abból amit olvasunk, mit szánnak nekünk és mindez hogyan jut el hozzánk. Kezdjük az eredményekkel. Azt már nagy örömmel tapasztalom, hogy a polgárháború kifejezés nagyon helyesen, már kezd kikopni a magyar sajtóból. Nem sokan, de vannak, akik dolgoztak, dolgoznak ezen – jó ilyet is látni.¹⁰

*

Az már viszont kevésbé örömteli, hogy az ún. mérsékelt szíriai ellenzék fogalma még mindig él és virul. Tőlük várjuk a helyzet megoldását, holott fogalmunk sincs, hogy ezeket az embereket mi választja el a szélsőséges ellenzékiektől, akiket természetesen terroristaként tartunk számon.

Ők talán időről időre elhatárolódnak egymástól? Az egyik csoport minden nap Rousseau-t olvasgat a tábortűz körül, míg a másik társaság inkább Robespierre-ben hisz? Még szerencse, hogy ők maguk mesélik el az „ideológiai” és „metodológiai” különbségeket. Így ugyanis nem lehet senkit elfogultsággal vádolni.¹¹

De akkor miért ültek ugyanabban a börtönben? Illetve, ha Aszad volt maga a patás ördög, akkor hogyan tudták ezek az amúgy kollégiumi szobákban csendesen beszélgető srácok felgyújtani és hónapokig az állammal szemben megszállva tartani a katonai börtönt, amiben raboskodtak? Ilyenre valahogy Sztálin idejéből nem emlékszem. Sőt, tudomásom szerint az amúgy Párizsban tanult Pol Pot elvtárs sem arról volt híres, hogy börtönöket „adományozott” a burzsoá népnyúzóknak.

Szóval ideje lenne talán elkülöníteni a nekünk, nyugatiaknak szánt propagandát a valóságtól. Ezt akkor fogjuk tudni megtenni, ha például nem amerikai think tankek szemüvegén át próbáljuk meg értelmezni a világ történéseit.

*

Ami a harmadik témát, vagyis a török demokráciát illeti, mindig Szabiha Gökcsen és a róla elnevezett isztambuli repülőtér jut eszembe. A Bursa városában született, szüleit gyerekkorban elvesztő lányt Atatürk fogadta örökbe, hogy aztán – némi szovjet kiképzést követően – az egyik első török pilótanő váljék belőle. Az első éles bevetésére sem kellett sokat várnia, hisz 1937-ben, aktívan részt vett az ún. derszimi lázadás leverésében. Félreértés ne essék, ez azt jelentette, hogy a rendszerellenes erőket a levegőből bombázta és gépágyúzta. Isztambul ázsiai oldalán ma róla van elnevezve a repülőtér.

Érdemes talán megemlíteni azt is, hogy 1923 és 1950 között Törökországban összesen két esetben történt kísérlet ellenzéki politikai tömb kialakítására. Először 1924-ben, aztán pedig 1930-ban. Mindkét esetben Atatürk régi barátai, harcostársai voltak az alapítók. Ennek ellenére (vagy éppen ezért?) egy éven belül betiltották a pártokat. De hozhatunk egy korábbi, szintén beszédes példát. Az amúgy az alkotmányos kormányzásért küzdő, majd 1908-ban de facto hatalomra kerülő européer ifjútörökök által 1912-ben megrendezett választás ún. botos választásként került a történelemkönyvekbe.

A török többpártrendszer 1950-ben született meg, amikor a mostani garnitúra által előszeretettel, egyfajta szellemi felmenőként emlegetett Adnan Menderes alakított kormányt. Őt azon a szigeten – a márvány-tengeri Imralı-ról van szó – akasztatta fel a hadsereg 1961-ben, ahol most a PKK egykori vezetőjét, Abdullah Öcalan-t tartják fogva.

Vagyis az első demokratikus kormány vezetőjét az a hadsereg végeztette ki, amelyik 2002 óta súlyos retorziókat szenvedett el a jelenlegi vezetéstől. Éppen ezért, a jelenlegi török ellenzék egy része úgy védi a demokráciát, hogy a hadsereg társadalomban betöltött (maradék) szerepét igyekszik konzerválni. Azét a hadseregét, mely például az 1980. szeptember 12-i puccs után számos kínzásért és kivégzésért volt felelős.¹² Lehet, hogy én vagyok a felületes szemlélő, de én Törökország elmúlt száz évében nem igazán találom az európai értelemben vett demokratikus értékeket és normákat. Viszont – teszem hozzá rögtön – én nem is keresem. Tudom, ez manapság nem divat. Hiszem ugyanakkor, hogy a földi, vagyis vertikális szféra igazságait nem célszerű összekeverni a horizontális, vagyis isteni szféra Igazságával.

A már egyéb kontextusban fentebb emlegetett Diyarbakır 1980-tól egyébként újabb asszociációkra ad okot. A város börtöne volt ugyanis az a hely, ahol a legtöbb politikai elítéltet kínozták – és öltek meg – az 1980-as katonai puccsot követően. A helyválasztás azért elgondolkodtató.

Szeretném mindenki figyelmét felhívni arra, hogy bár nagyon fontos az ún. szakirodalom folyamatos olvasása, de néha azért érdemes a Hírcsárdára is rákattintani. Néha ugyanis fején találják a szöget: „A demokrácia védelmében Törökországban puccsot hajtott végre a hadsereg, amit elítélt Európa, mivel az iszlamistákkal barátkozó török kormány nélkül nem lehetne feltartóztatni azokat a menekülteket, akik az iszlamisták elől menekültek, soraik között Európába beszivárogni akaró iszlamistákkal. A hadsereg puccsát a hadsereg segítségével verte le a demokrácia védelmében a diktatúrát kiépíteni igyekvő kormányfő, majd Twitteren is üzent, amit korábban betiltott” – írta a török puccs idején a Hírcsárda.

Szóval a török demokráciáért lehet aggódni,

*

És hogy mindezek után miért nem ugrálnak a nyakunkba például a közel-keleti keresztények, ha kapnak némi pénzt az újjáépítésre? Egyrészt le kell szögeznünk, hogy ők nem a nagytestvért látják sok esetben a nyugati kereszténységben, hanem az eltévelyedett hívőt. Vagy – főleg ha a keresztes háborúkra gondolunk – még azt sem. A nyugatiak ugyanis egyszer azért felkerekedtek és hazamentek. De nekik az a hazájuk, ők maradtak.

Azután, az sem elhanyagolható szempont, hogy amikor 2011-ben felütötte fejét Szíriában az azóta is legyőzhetetlen, sokak szerint demokratikus hevület, a helyi keresztény közösségek többsége a szír kormányt támogatta. Évekig rezsimeztük a damaszkuszi vezetést, mindennek elmondtuk, majd most, hogy, úgy fest Aszad marad, visszamegyünk segíteni testvéreinknek az Úrban. Azoknak a testvéreinknek, akiknek a legvadabb ellenségeit mi fegyvereztük fel.

Ugyanez az ellentmondás török viszonylatban is tapasztalható. Már jó ideje diktátorozzuk Erdoğant, de azt azért elvárjuk tőle, hogy némi pénzért cserébe – nagylelkűen erről azért leülünk beszélgetni vele – elvárjuk, hogy védjen meg minket az idegenektől. Amint ezt megteszi, előhúzzuk a kártyát, mely szerint ő a migránsokkal zsarolja az európai politikát és különben is, észrevettük, hogy tele vannak a török börtönök. Akkor hogy is van ez?

A nyugat-európai gyarmatosítás természetesen hozott pozitív változást a térség életébe, de a megszállás az mégiscsak megszállás. Talán nem esünk túlzásba, ha kijelentjük, hogy önzetlenül a művelt Nyugat semmit sem adott az elmúlt másfél évszázadban a törököknek, araboknak, kurdoknak, stb. A gazdasági gyarmatosítás egyértelmű (elég, ha csak az oszmánokra kényszerített ún. kapitulációkra gondolunk), de szót kell ejtenünk a már a századfordulón erős amerikai és francia, főleg propagandisztikus céllal létrejött szellemi központokról is.

„Jelen pillanatban az Amerikából idehozott legfontosabb dolog, hogy a kollégium minden osztályában megtanítsuk az amerikai kereskedelmi szellemiséget és információt adjunk az amerikai gazdagságról és kényelemről. Ennél is fontosabb, hogy az amerikai életideát, a munkához való viszonyt, az időkezelést és az ehhez hasonló dolgokat elültessük Ázsia eme természetes kertjében. Ez a kollégium az amerikai gondolkodásmódot és életfilozófiát minden osztályban, széles körben jeleníti meg és tanítja” – írta 1901-ben az amerikai konzul a Harput városához közeli amerikai kollégium kapcsán.

Az önzetlenséget nem lehet elvárni a nemzetközi politikában. Sohasem lehetett. De akkor viszont szeretetet és megértést se várjunk senkitől. Főleg ne azoktól, akiknek minden nap azt olvassuk a fejére, hogy vállalhatatlanok, korruptak és nem tudnak késsel-villával enni.

***