De akkor miért ültek ugyanabban a börtönben? Illetve, ha Aszad volt maga a patás ördög, akkor hogyan tudták ezek az amúgy kollégiumi szobákban csendesen beszélgető srácok felgyújtani és hónapokig az állammal szemben megszállva tartani a katonai börtönt, amiben raboskodtak? Ilyenre valahogy Sztálin idejéből nem emlékszem. Sőt, tudomásom szerint az amúgy Párizsban tanult Pol Pot elvtárs sem arról volt híres, hogy börtönöket „adományozott” a burzsoá népnyúzóknak.
Szóval ideje lenne talán elkülöníteni a nekünk, nyugatiaknak szánt propagandát a valóságtól. Ezt akkor fogjuk tudni megtenni, ha például nem amerikai think tankek szemüvegén át próbáljuk meg értelmezni a világ történéseit.
*
Ami a harmadik témát, vagyis a török demokráciát illeti, mindig Szabiha Gökcsen és a róla elnevezett isztambuli repülőtér jut eszembe. A Bursa városában született, szüleit gyerekkorban elvesztő lányt Atatürk fogadta örökbe, hogy aztán – némi szovjet kiképzést követően – az egyik első török pilótanő váljék belőle. Az első éles bevetésére sem kellett sokat várnia, hisz 1937-ben, aktívan részt vett az ún. derszimi lázadás leverésében. Félreértés ne essék, ez azt jelentette, hogy a rendszerellenes erőket a levegőből bombázta és gépágyúzta. Isztambul ázsiai oldalán ma róla van elnevezve a repülőtér.
Érdemes talán megemlíteni azt is, hogy 1923 és 1950 között Törökországban összesen két esetben történt kísérlet ellenzéki politikai tömb kialakítására. Először 1924-ben, aztán pedig 1930-ban. Mindkét esetben Atatürk régi barátai, harcostársai voltak az alapítók. Ennek ellenére (vagy éppen ezért?) egy éven belül betiltották a pártokat. De hozhatunk egy korábbi, szintén beszédes példát. Az amúgy az alkotmányos kormányzásért küzdő, majd 1908-ban de facto hatalomra kerülő européer ifjútörökök által 1912-ben megrendezett választás ún. botos választásként került a történelemkönyvekbe.
Mi már a kékcédulás választás hallatán is elborzadunk, erre tessék, itt egy kimondottan botokkal kivívott demokratikus népakarat.
A török többpártrendszer 1950-ben született meg, amikor a mostani garnitúra által előszeretettel, egyfajta szellemi felmenőként emlegetett Adnan Menderes alakított kormányt. Őt azon a szigeten – a márvány-tengeri Imralı-ról van szó – akasztatta fel a hadsereg 1961-ben, ahol most a PKK egykori vezetőjét, Abdullah Öcalan-t tartják fogva.
Vagyis az első demokratikus kormány vezetőjét az a hadsereg végeztette ki, amelyik 2002 óta súlyos retorziókat szenvedett el a jelenlegi vezetéstől. Éppen ezért, a jelenlegi török ellenzék egy része úgy védi a demokráciát, hogy a hadsereg társadalomban betöltött (maradék) szerepét igyekszik konzerválni. Azét a hadseregét, mely például az 1980. szeptember 12-i puccs után számos kínzásért és kivégzésért volt felelős.12 Lehet, hogy én vagyok a felületes szemlélő, de én Törökország elmúlt száz évében nem igazán találom az európai értelemben vett demokratikus értékeket és normákat. Viszont – teszem hozzá rögtön – én nem is keresem. Tudom, ez manapság nem divat. Hiszem ugyanakkor, hogy a földi, vagyis vertikális szféra igazságait nem célszerű összekeverni a horizontális, vagyis isteni szféra Igazságával.
A már egyéb kontextusban fentebb emlegetett Diyarbakır 1980-tól egyébként újabb asszociációkra ad okot. A város börtöne volt ugyanis az a hely, ahol a legtöbb politikai elítéltet kínozták – és öltek meg – az 1980-as katonai puccsot követően. A helyválasztás azért elgondolkodtató.
Szeretném mindenki figyelmét felhívni arra, hogy bár nagyon fontos az ún. szakirodalom folyamatos olvasása, de néha azért érdemes a Hírcsárdára is rákattintani. Néha ugyanis fején találják a szöget: „A demokrácia védelmében Törökországban puccsot hajtott végre a hadsereg, amit elítélt Európa, mivel az iszlamistákkal barátkozó török kormány nélkül nem lehetne feltartóztatni azokat a menekülteket, akik az iszlamisták elől menekültek, soraik között Európába beszivárogni akaró iszlamistákkal. A hadsereg puccsát a hadsereg segítségével verte le a demokrácia védelmében a diktatúrát kiépíteni igyekvő kormányfő, majd Twitteren is üzent, amit korábban betiltott” – írta a török puccs idején a Hírcsárda.
Szóval a török demokráciáért lehet aggódni,
de azért ne gondoljuk, hogy egy kormányváltás esetén azonnal megszületik a Közel-Kelet új Svájca.
*
És hogy mindezek után miért nem ugrálnak a nyakunkba például a közel-keleti keresztények, ha kapnak némi pénzt az újjáépítésre? Egyrészt le kell szögeznünk, hogy ők nem a nagytestvért látják sok esetben a nyugati kereszténységben, hanem az eltévelyedett hívőt. Vagy – főleg ha a keresztes háborúkra gondolunk – még azt sem. A nyugatiak ugyanis egyszer azért felkerekedtek és hazamentek. De nekik az a hazájuk, ők maradtak.
Azután, az sem elhanyagolható szempont, hogy amikor 2011-ben felütötte fejét Szíriában az azóta is legyőzhetetlen, sokak szerint demokratikus hevület, a helyi keresztény közösségek többsége a szír kormányt támogatta. Évekig rezsimeztük a damaszkuszi vezetést, mindennek elmondtuk, majd most, hogy, úgy fest Aszad marad, visszamegyünk segíteni testvéreinknek az Úrban. Azoknak a testvéreinknek, akiknek a legvadabb ellenségeit mi fegyvereztük fel.
Ugyanez az ellentmondás török viszonylatban is tapasztalható. Már jó ideje diktátorozzuk Erdoğant, de azt azért elvárjuk tőle, hogy némi pénzért cserébe – nagylelkűen erről azért leülünk beszélgetni vele – elvárjuk, hogy védjen meg minket az idegenektől. Amint ezt megteszi, előhúzzuk a kártyát, mely szerint ő a migránsokkal zsarolja az európai politikát és különben is, észrevettük, hogy tele vannak a török börtönök. Akkor hogy is van ez?
A nyugat-európai gyarmatosítás természetesen hozott pozitív változást a térség életébe, de a megszállás az mégiscsak megszállás. Talán nem esünk túlzásba, ha kijelentjük, hogy önzetlenül a művelt Nyugat semmit sem adott az elmúlt másfél évszázadban a törököknek, araboknak, kurdoknak, stb. A gazdasági gyarmatosítás egyértelmű (elég, ha csak az oszmánokra kényszerített ún. kapitulációkra gondolunk), de szót kell ejtenünk a már a századfordulón erős amerikai és francia, főleg propagandisztikus céllal létrejött szellemi központokról is.
„Jelen pillanatban az Amerikából idehozott legfontosabb dolog, hogy a kollégium minden osztályában megtanítsuk az amerikai kereskedelmi szellemiséget és információt adjunk az amerikai gazdagságról és kényelemről. Ennél is fontosabb, hogy az amerikai életideát, a munkához való viszonyt, az időkezelést és az ehhez hasonló dolgokat elültessük Ázsia eme természetes kertjében. Ez a kollégium az amerikai gondolkodásmódot és életfilozófiát minden osztályban, széles körben jeleníti meg és tanítja” – írta 1901-ben az amerikai konzul a Harput városához közeli amerikai kollégium kapcsán.
Az önzetlenséget nem lehet elvárni a nemzetközi politikában. Sohasem lehetett. De akkor viszont szeretetet és megértést se várjunk senkitől. Főleg ne azoktól, akiknek minden nap azt olvassuk a fejére, hogy vállalhatatlanok, korruptak és nem tudnak késsel-villával enni.
***