A kártyavár összedől – erőszaktevő izmusok

„A hatályos Btk. szerint a legtöbb szexuális bűncselekmény esetében harminc napon belül tehet feljelentést az áldozat. Ez azonban irreális elvárás az áldozat felé, és egyáltalán nem reflektál a valódi élethelyzetükre: elég lenne belegondolnunk, hogy sokszor a trauma okozta állapot nem teszi ezt lehetővé, de az áldozat gyakran függő kapcsolatban van az elkövetővel (párkapcsolaton belüli bántalmazás, főnök-beosztott viszony), ami szintén lehetetlenné is teheti az ilyen rövid időn belüli bejelentést. Spronz Júlia elmondta,

A LEGSÚLYOSABB MINŐSÍTETT ESETBEN IS MAXIMUM TIZENÖT ÉV LEHET AZ ELÉVÜLÉSI IDŐ:

így Sárosdi Lilla esete is ennek esik áldozatul.

A Sipos-ügy kapcsán történt változás: megszületett a Lex Sipos, a különbség annyi, hogy itt kiskorúakról volt szó. Az elmúlt hetekben napvilágot látott esetekben az áldozatok mind nagykorúak: ezzel együtt egyáltalán nem számítanak egyedinek.

VAJON, HA LENNE EGY LEX SÁROSDI, TÖBB ÉVTIZEDEK ÓTA HALLGATÓ ÁLDOZAT MERNE BESZÉLNI?

Valószínűleg igen.

Évek óta kérdés, miért nem ratifikálta még Magyarország a 2014-ben aláírt Isztambuli Egyezményt, melynek célja az áldozatok védelme, az erőszak megelőzése, az elkövetők büntetlenségének megszüntetése. Bár feminista (nem összetévesztendő a nősovinisztákkal) csoportok évek óta kampányolnak mellette, volt példa rá, hogy férfijogi egyesületek nevezték diszkriminatívnak az egyezményt, hátráltatva így az előre lépést.

A kirívó szélsőséges hozzáállások egyértelműen nem segítik az abúzusprevenciót, utóbbi azonban a segítő szakmán belül sem a legmegfelelőbben működik:

AZ ÁLDOZATTÁ VÁLÁS PREVENCIÓJÁT TARTJÁK ELSŐSORBAN SZEM ELŐTT, AZ ELKÖVETŐVÉ VÁLÁS PREVENCIÓJA HELYETT.

A #metoo-kampány is a (női) áldozatokat rakta reflektorfénybe, nem pedig az elkövetőket. Számos módszer létezik, hogyan előzzük meg az elkövetővé válást: a felelős felvilágosítás, a szexuális nevelés és az érzékenyítő programok mind idetartoznak. Mindez abban is segíthet, hogy áldozathibáztató magatartással ne mentsük fel az elkövetőket, tudjunk különbséget tenni emberi és szakmai minőségükben, vagy tudjuk, hol a határ udvarlás és zaklatás között.

A képletet nehezíti az egyre inkább teret nyerő radikális PC, gyűlöletkeltő nősoviniszta vadhajtásával, mely megalapozza a félelmet: addig hígulhatnak a fogalmak, míg minden negatív tapasztalat erőszaknak számít majd? Egy biztos: szélsőséges válasszal nem találjuk meg a középutat, sem a megoldást, pedig rövid időn belül egyre több előbújásra számíthatunk.”