„Hogy Vona maga építette szobra néhány nap alatt ledőlt, az részben zsidózó, cigányozó alvezéreinek, részben az emberi feledékenység végtelen rónáinak köszönhető. Oly távol már 2010, meg a Szent Korona Rádió hangja sem hallatszott akkoriban még messzire. Nem szólva a megnéppártosodott Jobbik »szelídítőiről«, a baloldalon iránytűt mutató megmondóemberekről, Kőszeg Ferencről, Haraszti Miklósról, Konrád Györgyről, akik oly megbocsátónak bizonyultak a radikálisokkal. Még a Bitó-szalonban is arról kezdtek beszélni, hogy a »demokratikus« oldalnak össze kell fognia a Jobbikkal, másként nem lehet visszaállítani a demokráciát, a jogállamot.
Az igazi adu ász Heller Ágnes filozófus, aki azt fejtegette, nem az a lényeg, mit mondott a Jobbik korábban, hanem az, mit mond most. A kívánatosnak tartott taktikai szövetség úgy működne – hallatszott ki a balliberális szalonok páholyaiból –, ahogy Churchill összefogott Sztálinnal Hitler legyőzéséért.
Néhány hónapja egy szocialista képviselő ismerősöm beszélt nekem arról, hogy megszületett a paktum a néppártos Jobbik és a baloldal között. Emlékszem, majd kiesett kezemből a telefon, annyira megdöbbentem. Egy régi vicc jutott eszembe: »Mi az abszolút lehetetlen?« »Hruscsov haját tupírozni.«
Ám nem az az abszolút lehetetlen, hanem ez. A metélőkészleten és rabbiruhán nevetgélő, a holokauszton viccelődő jobbikosok és a szocialista internacionálét éneklő balliberálisok perverz koalíciója. Ez a »lehetetlen« jutott el a randevúkig, fontos találkák sorozatáig, s vált helyi szinteken hús-vér valósággá, időközi választások kellékévé, másutt helybéli kis összekacsintások bevált terepévé. Egytől egyig az orbáni diktatúra lebontását szolgálva. Ha pedig az ember bekapcsolta Simicska televízióját, rögtön elhessegethette azt gondolatot, hogy a fentiek csak a véletlen művei, a politikában ugyanis nincsenek ilyen véletlenek.”