Középkori leletre bukkant egy magyar diákcsapat a Bükkben
A Herman Ottó Múzeum Régészeti Osztály csapata tartott közösségi régészeti napot.
A kétarcú, janusi kirakatpolitikának épp a nemzeti örökség látja kárát.
„Sokadjára piszkál bele »saját«, 2001-ben elfogadott örökségvédelmi törvényébe az Orbán-kormány. Ezúttal Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes nyújtott be egy olyan módosítót, amely ismét felkavarta az állóvizet a szakmában és azon kívül is. Az új szövegezés szerint tovább rövidítenék a feltárásokra szánt időkeretet, így az eddig is sokszor extrémnek számító 30 »feltárásra alkalmas« nap helyett, mindössze »30 nap« állhatna rendelkezésre egy-egy lelőhely ásatási munkálataira. Ezzel párhuzamosan felszámolnák azt az alig kétéves régészeti akkreditációs rendszert, amely célja lett volna, hogy kizárólag megfelelő személyi állománnyal és eszközökkel bíró múzeumok, egyetemek, régészeti magánvállalkozások végezzenek feltárásokat.
A tervek nyomán a sajtó a régészet halálát vizionálta, de látni kell, hogy ez a »harc« nem új keletű. A szakma és a nagy beruházók kinyújtott karjaként egyaránt üzemelő politika hosszú évek-évtizedek óta járja körtáncát. Semjén Zsolt módosítója csak újabb állomása a soha véget nem érő adok-kapoknak. Noha az időkeret és a feltárás illetékességének kérdésköre összefügg, érdemes a két dolgot különválasztani. Mert míg az előbbi teljes őrület, addig utóbbi, megfelelő szabályozás mellett, nem ördögtől való.
Jó lenne, ha azok is elgondolkoznának mindezeken, akik peckesen feszítenek a Seuso-kincsek felett. Mert lehet, hogy a nagy csillogásban jól cseng a »kiemelt hangsúlyt fektetünk a nemzeti örökségre« lózung, ám ezt a szürke hétköznapok átgondolatlan kapkodása egy pillanat alatt olcsó pszeudodumává silányítja. Ami még kiábrándítóbb: a kétarcú, janusi kirakatpolitikának épp a nemzeti örökség látja kárát.”