„Aki nem rózsaszín szemüvegen keresztül, egy íróasztal mögül szemléli a pedagógusok munkáját, az iskolák mindennapi küzdelmét, az látja a való helyzetet. Elöregedett a szakma, és ha a következő tíz esztendőben valóban nyugdíjba mennek negyvenezren, űr marad utánuk. A pedagógushiány hosszú folyamat eredménye. A kedvezőtlen bérviszonyok mellett a megbecsültség hiánya és a rossz munkakörülmények is közrejátszanak. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy a pedagógus-életpályamodell nem vált be. A 2013-ban bevezetett szisztéma rengeteg pluszmunkát, feszültséget, fáradságot hozott, ami nem kedvez az oktatás színvonalának. Lassan a nagy dérrel-dúrral bejelentett bérfejlesztés is megfeneklett: 2015-ben kikerült a törvényből az a biztosíték, hogy a pedagógusbéreket a mindenkori minimálbérhez kötik. Így nehéz a fiatalokat a pályán tartani, holott éppen rájuk hivatkozik Rétvári, amikor arról beszél, hogy sokkal többen jelentkeznek felsőfokú szakképzésekre. Kár, hogy amint végeznek, már távolodnak is a pályától.
(...)
A tanárhiány pontos mértékéről akkor kaphatnánk valós képet, ha a Klebelsberg Központ tankerületei, valamint a szakképzési centrumok nyilvánosságra hoznák, hogyan alakult a helyettesítési és a túlóraszám. Ezt egyelőre nem osztják meg sem a szakmával, sem a nyilvánossággal. Így ugyanis rá lehet fogni a félig üres tanárira, hogy félig tele van. Akárcsak a söröskrigli.”