EGY „LASSAN HALDOKLÓVAL” NEM TUD MIT KEZDENI A RENDSZER

„»Szétszakadok, megőrülök« – mondja a barátnőm. Az apja egy kórházban haldoklik. Az orvosok azt mondják, „az a baj, hogy erős a szíve«. A protokoll szerint, ha rosszabbul lesz, meg kell műteni (de azt valószínűleg nem éli majd túl). Ha viszont nem lesz rosszabbul, akkor marad a fulladás a tüdőt lassan ellepő kínban. Persze van megoldás, vissza kell utasítani a műtétet, és akkor lehet nagyobb adag fájdalomcsillapítót adni....

Ahogy hallgatom, érzem, amint feltör bennem az emlék, amikor a haldokló anyám mellett ülök a kórházi ágyon, és az orvos csendben mondja: »akkor lesz vége az egésznek (anyámnak), amikor a szíve feladja. Ezért ha nem akarjuk, hogy szenvedjen, akkor morfiumot kellene adni. Több morfiumot, és utána már nem fog felébredni.«

Sokáig tartott, amíg rájöttem, hogy az orvos azt mondja: öljük meg anyámat. Pontosabban azt kéri, hogy adjak hozzájárulást ahhoz, hogy eutanáziát végezzenek. Végezzünk.

Kegyes halál. Tudtam, hogy így hívják az eutanáziát magyarul. Tudtam, mert akkor kezdtem a jogi egyetemet. És így tudtam azt is, hogy amit az orvos kér tőlem, azt tiltja a jog…

A fejemben, az eszemmel, sok mindent felfogtam, de akiről dönteni kellett, az az anyám volt. Az anyám, aki miatt az ördöggel is alkut kötöttem volna, ha még csak akár öt tiszta percet ad neki, amikor velem van. Vagy csak legyen egy perc, vagy csak egy pillanat. Bármennyi. De velem. Alkudtam volna, csaltam volna az időt. Mert úgy szerettem az anyámat, ahogy csak a halál kapujában lehet szeretni. Hogy nincs benne sem feltétel, sem elvárás, sem vágy.

Azóta tudom, hogy az nem jó, ha valakinek »erős a szíve«. Mert az csak azt jelenti, hogy tovább tart a szenvedés.

És azóta tudom, hogy egy »lassan haldoklóval« nem tud mit kezdeni a rendszer."