Sokáig tartott, amíg rájöttem, hogy az orvos azt mondja: öljük meg anyámat. Pontosabban azt kéri, hogy adjak hozzájárulást ahhoz, hogy eutanáziát végezzenek. Végezzünk.
Kegyes halál. Tudtam, hogy így hívják az eutanáziát magyarul. Tudtam, mert akkor kezdtem a jogi egyetemet. És így tudtam azt is, hogy amit az orvos kér tőlem, azt tiltja a jog…
A fejemben, az eszemmel, sok mindent felfogtam, de akiről dönteni kellett, az az anyám volt. Az anyám, aki miatt az ördöggel is alkut kötöttem volna, ha még csak akár öt tiszta percet ad neki, amikor velem van. Vagy csak legyen egy perc, vagy csak egy pillanat. Bármennyi. De velem. Alkudtam volna, csaltam volna az időt. Mert úgy szerettem az anyámat, ahogy csak a halál kapujában lehet szeretni. Hogy nincs benne sem feltétel, sem elvárás, sem vágy.