Van-e baj, Európa? – Hanyatlás vs „hanyatlásizmus”

Régóta mozgatja a fantáziámat a civilizációk bukásának története. Szerintem sokan vagyunk így. Ráadásul egyre többször van az embernek olyan érzése, hogy a gondolatainkat nem pusztán a régmúlt megismerése iránti vágy vezeti ilyenkor, hanem mindennek köze van ahhoz, hogy itt élünk Európában, a XXI. század elején – ebből következően ugyanis a bukásizmusról beszélni, úgymond, kézenfekvő. Kézenfekvő, hiszen szembeötlő, hogy Európa folyamatosan veszít súlyából és jelentőségéből.

Szép számmal akadtak minőségi prognózisok, amelyek azt taglalják, hogy a következő évtizedekben az Európai Unió hogyan fog leszakadni a vetélytársaitól az erőforráseloszlás legtöbb szegmensében. De sosem a száraz számok a legárulkodóbbak! A fentieken túl Európa népei – főképp azok, akik a kontinens nyugati felén élnek – pesszimisták is a gyermekeik jövőjével kapcsolatban: úgy érzik, hogy a következő generáció rosszabbul fog élni, mint ők. Ez a többségi vélemény pedig homlokegyenest az ellenkezője annak, amit a fejlődő országokban élők többsége vall.

De ne ítéljünk elhamarkodottan! Vajon valódi, bukással fenyegető lejtmenet ez; vagy csupán napjaink, történelmi perspektívából figyelve jelentéktelen politikai csatározásai torzítják észlelésünket?

Nehéz eligazodni, s a felbukkanó, egymásnak feszülő vélemények csatájáról kis túlzással önálló könyvtárnyi szakirodalom árulkodik. Csak néhány példa ezekből: a híres görög ex-pénzügyminiszter, Yanis Varoufakis The Global Minotaur című könyve szerint például a világgazdasági válság véget vetett Amerikai Egyesült Államok által kiépített globális gazdasági hegemóniának. Bruce Ackerman alkotmányjogász ugyanezt a problémát az amerikai republikanizmus, alkotmányosság és a demokrácia hanyatlásának oldaláról fogja meg a The Decline and Fall of the American Republic című könyvében.

Persze vannak olyanok is, akik mítoszként tekintenek a hanyatlásra. Josef Joffe, a Standford professzora, The Myth of America’s Decline című könyvében az Amerikai Egyesült Államok vonatkozásában azt állítja, hogy annak vezető pozíciója megingathatatlan lesz az elkövetkezendő évtizedekben is. A szerző szerint az USA hanyatlásába vetett általános hit és meggyőződés már évtizedek óta uralja a nemzetközi rendszerről alkotott nézeteket; s ugyan a „hanyatlásizmusnak” („declinism”) már a 18-19. század fordulóján voltak bizonyos előképei, igazán az 1950-es évektől vált meghatározó nézetté. A szerző szerint öt ilyen nagy, az Egyesült Államok hanyatlását prognosztizáló korszakot lehet megkülönböztetni, s úgy érvel, hogy a valóság ezekkel a mítoszokkal szemben az, hogy Amerikai Egyesült Államok valamennyi korszakban megőrizte vezető gazdasági nagyhatalmi szerepét. Jól látható tehát, hogy a hanyatlás versus „hanyatlásizmus” témakör komolyan megosztja a gondolkodókat, még az Amerikai Egyesült Államokban is.

A tengerentúli állapotokhoz viszonyítva azt mindenképpen érezzük, hogy Európában ugyanezeket a kérdéseket talán még indokoltabb feltenni.. Hiszen – az USA-val összehasonlítva – az öreg kontinens vonatkozásában még bátrabban mondhatjuk ki, hogy földrészünk hanyatlását számos tény alátámasztja;

Éppen ezért a hanyatlás témaköre, a hanyatláshoz vezető út, az arról esetlegesen eltérítő stratégiákon való elmélkedés mind olyan tevékenység, amely nagyon népszerű olyan körökben, ahol még érdemi módon próbálnak Európa jövőjéről gondolkodni. A migrációs válság kirobbanása előtti diskurzus még ugyanezt a problémát leginkább gazdasági kihívásként fogta fel, s a vitát a 2008-as gazdasági összezuhanás dominálta. 2015, azaz a migrációs válság kirobbanása óta már egyre többen érzik, hogy a kihívás nem elsősorban gazdasági, hanem társadalmi vagy identitással összefüggős jellegű.

A mostani európai helyzetről sokaknak Róma bukása jut eszébe – s ez talán nem véletlen még akkor sem, ha történelemtudományi alapvetés, hogy az egyes történelmi korokban történeteket más történelmi korokra sematikusan rávetíteni nem szerencsés. Ennek ellenére Róma bukása olyan erős toposz a nyugati civilizáción belül, amely lényegében az ókor vége óta foglalkoztatja a történelemtudósokat, teoretikusokat vagy egyszerűen csak a politikával, államelmélettel foglalkozó szélesebb publikumot.

Tom Holland neves brit klasszikafilológus és író a New Statesmen portálon közölt esszéjében végigveszi a Római Birodalom végével kapcsolatos különböző teóriákat. Van a klasszikus álláspont, amely 476-ra teszi Róma bukását, amikor a jelképes nevű Romulus Augustust, Róma utolsó császárát a gótok megfosztották tisztségétől. Ha dátumhoz kell kötni a bukást, 476 mindenképpen egy jól használható időpont. Közben mások jogosan hívják fel a figyelmet arra, hogy a Római Birodalom ettől függetlenül még ezer évig fennállt. Az Oszmán Birodalom által jóval később, 1453-ban végleg megroppantott bizánciak ugyanis ugyanúgy rómaiként definiálták magukat, mint a korábban elbukó társaik.

Azt mindenesetre kimondhatjuk, hogy

Ezen régi iskola legnagyobb képviselője Edward Gibbon 18. századi brit történelemtudós, aki brutális, hatkötetes, A Római Birodalom hanyatlásának és bukásának története című könyvében nyolc okot jelöl meg:

• Morális és értékrendbeli hanyatlás. A válások magas aránya aláásta a hagyományos római család státuszát, amely így nem volt képes latin katonákat kiállítani a római légiók számára. Az élet élvezete (örömlányok, fesztiválok, bulik) rengeteg erőforrást emésztett fel, amelyeket jobban befektetve lehetett volna tovább fenntartani a birodalmat.

• Közegészségügyi állapotok romlása. A rómaiak által épített vízvezetékrendszerek állapota az I. század végére leromlott, ezért egyre gyakoribbak voltak a pusztító járványok. Nem várt eredmény, hogy a rossz víz hatására nőt az alkoholfogyasztás aránya, ami rontotta a lakosság állapotát.

• Politikai korrupció. A császárság intézményeinek megjelenésével egyre kevésbé egyértelmű vezetőválasztási szabályok alapján történt az utódlás, ami viszályokat, fegyveres összecsapásokat, az elit egymás ellen fordulását idézte elő, s mindez gyengítette a római állam cselekvőképességét és rontotta hatékonyságát.

• Munkanélküliség. A rabszolgaság egyre nagyobb elterjedésével a hagyományos itáliai parasztság nem tudott versenyezni a rabszolgatartó nagybirtokokkal, latifundiumokkal. Ezért egyre nagyobb lett a munkanélküliség a birodalom magjában, a nincstelenek eltartását pedig az állam részben magára vállalta.

• Infláció. A fentiekkel összefüggésben az állami kiadások megemelkedtek, amelyeket a mindenkori császárok sokszor kreatív pénzszerzési módokkal akartak ellensúlyozni. Ez gyakran vezetett igen magas inflációhoz. Ez különösen igazzá vált akkor, amikor Róma már nem rendelkezett új hódításokkal, hogy az onnan beáramló arannyal fedezze valutája értékét.

• Városi hanyatlás. Róma városa maga elsősorban a szegények lakhelyévé vált, a tehetősek a Róma-környéki villáikban éltek. A szegények gyakran bérelték a mai brazil bodegákhoz hasonló lakhelyeiket. Rómában is, mint a mai Braziliában, ez a közbiztonsági állapotok rohamos romlását idézte elő.

• Technológiai lemaradás. A római technológiai fölény kizárólag az építészet és a közigazgatás területén maradt fenn. Nem rendelkeztek olyan találmányokkal, amelyek a főként mezőgazdaságra épülő gazdaságot egy iparibb jellegű gazdasággá változtatták volna (gépesítés hiánya).

• Katonai költségek. A légiók képességeinek romlása és a gazdasági nehézségek mellett a légiók fenntartásának költségei mégis emelkedtek. Mindezt tetézték a folyamatos barbár betörések elleni védekezés költségei is – amelyeket gyakran zsoldos barbárokkal oldottak meg.

Gibbon szerint ezek az okok öt fázisban tették tönkre Rómát. Először csökkent a személyes szabadság foka, romlott az egészségügy, eltűnt a személyek anyagi függetlensége (mezőgazdaság). Ezt követően gazdasági válságok, lázongások következtek, amely a közrend felbomlásához vezetett. Mindezt általános erőforráshiány, a családok felbomlása és a katonai hódítások elmaradása tetézte. A végzet pedig az összeomlással tetőzött be. De ne vonjunk le elhamarkodott következtetéseket pusztán egy „történetből”!

Jared Diamond evolúcióbiológus, biogeográfus számos társadalmi kérdést elemző könyv szerzője. Collapse: How Societies Choose to Fail or Succeed című, egyik legfontosabb könyvében arra keresi a választ, miért buknak el egyes civilizációk, míg mások miért maradnak fenn akár évezredekig. Diamond – többek között – a grönlandi vikingek történetén keresztül vezeti fel elméleti kereteit. Azért választotta ezt a kultúrát, mivel rendkívül jól dokumentált bukástörténetről van szó, amely így kiválóan kutatható is. Tanulmányozva a grönlandi vikingek történetét, Diamond öt faktort állított fel, amelyek együttes megléte tette elkerülhetetlenné, hogy Grönland viking lakossága a 15. századra teljesen kihaljon.

Diamond kiemeli, a környezeti tényezők rendkívül fontosak lehetnek egy civilizáció fennmaradása szempontjából, azonban e tényezők megváltozása még nem jelent önmagában bukást. Grönland éghajlati viszonyai is megváltoztak a helyi vikingek eltűnése előtt, ugyanis az időjárás egyre hidegebb és szárazabb lett. Így csökkent a hasznosítható földterületek száma, csökkent a vadászható fókaállomány nagysága és a helyieknek nagyobb mennyiségű fát kellett elhasználniuk az életben maradáshoz.

A környezeti tényezőknél felsorolt problémák önmagukban még menedzselhetőek lettek volna, ezért a kutató olyan szempontokat keresett, amik ezen túl hozzájárulnak a bukáshoz. Egyik ilyen szempont a baráti országokhoz való viszony. A grönlandi vikingek esetén ez elsősorban Norvégiát jelentette, amely szintén meggyengült a korszakban. Ráadásul a hideg klíma miatt a tengeri összeköttetés feltételei is romlottak a két ország között, így nem sikerült kívülről pótolni a klímaváltozás miatti forráskiesést. A grönlandi vikingek a korszakban osztoztak a szigeten az inuitokkal, azaz az eszkimókkal. A két csoport közötti viszony ellenséges volt, azonban az eszkimók jobban alkalmazkodtak a környezeti változásokhoz, mint a vikingek. Ráadásul előbbiek kihasználták a változásokat, és ellenőrzés alá vonták a vikingektől távolabbi fjordokat, pedig azokra nagy szükség lett volna a megcsappant élelmiszerkészleteket enyhítő fókavadászathoz.

A környezeti és geopolitikai adottságokon túl tudatos döntések is szükségesek ahhoz, hogy egy társadalom elbukjon.

Grönlandon a törzsfőnökök hatalmukat gazdasági eszközökkel kívánták fenntartani, amelynek eszköze a megművelt vagy állattartásra használt területek minél szélesebb kiterjesztése volt. Így viszont olyan mennyiségű fát termeltek ki a vikingek Grönlandon, amely hosszú távon fenntarthatatlanná tette gazdasági berendezkedésüket. A hiányzó fák mentén megjelent a talajerózió, elfogyott a fennmaradás kulcsa, a hajók építéséhez szükséges alapanyag. Ráadásul fából készült eszközökre a vasgyártáshoz is szükség volt. Diamond szerint így egy olyan vaskori fejlettségű társadalom jött létre, amely már nem volt képes több vasat előállítani.

A szerző szerint gyakori nehézség végül az is, hogy egy társadalom által aktuálisan vallott értékek ugyanúgy segíthetik a fennmaradást, mint ahogyan hátráltathatják is azt. Úgy látom, hogy e tekintetben az értékek rugalmatlansága ugyanúgy probléma lehet, mint az értékek túlzott ruganyossága miatt bekövetkező értékvesztés.

Láthatjuk, minden bukástörténet más és más. Tudjuk, hogy nem is lehet automatikusan párhuzamokat felállítani. De mégis, akármelyik példát citáljuk, nem is olyan ismeretlenek az azoknál használt fogalmak, ugye?

Környezeti hatások, demográfiai kihívások, a politikai elit csődje, gazdasági problémák és értékválság. Napunk problémái.

Valódi problémák, amelyekkel nem az a baj, hogy túl sokat szerepelnek a hírekben. S nem az a helyzet, hogy mindebből az európai politikusok napi politikai tőkét csinálnak.

Éppen ellenkezőleg! Az európai politikusok a legtöbbször nem ezekkel a kérdésekkel foglalkoznak, s ha foglalkoznak is, legtöbbször a „birodalom” túlélésével összefüggésben semmitmondó, értékelhetetlen javaslatok fogalmazódnak meg.

Legyünk őszinték magunkhoz: ezek sajnos nem a „hanyatlásizmus”, hanem a hanyatlás jelei.