Magyarként külföldön

Politikai ügy lett mára a külföldön élő magyar fiatalok témája. De mit szól ehhez egy nyolc éve külföldön élő és tanuló magyar fiatal, a magyar Alkotmánybíróság alapító tagjának unokája?

Sose felejtem el nagymamám arckifejezését, amikor a kommunista megszállás sötét napjait felidézve mesélt a magyarokat elnyomó, meglopó, megtipró, népünk történelmén újabb sebet ejtő, idegen rezsimről. Külföldre párttagság hiányában nemigen lehetett utazni: ez csak egy a megannyi szabadságmegfosztás közül, amikkel egy idegen uralom kalitkába kívánta zárni a magyar nép szellemét. Zsebünkben turkálva megszabták, mennyi pénzt vihessen magával a magyar, nehogy túl messzire jusson egyre jobban penészedő, omladozó börtönrendszerükből. Lassan harminc éve, hogy a berlini fal leomlott – Európa ekkor lélegezhetett fel igazán egy század egész emberiségre kiterjedő véres, verejtékes megpróbálkoztatásai után. A megosztó, elnyomó rendszer széthullott, a Fal darabjai műanyagba öntve regélnek egy elmúlt, torz idő félelmeiről.

A hidegháború végével a 20. század politikai fragmentációja is véget ért: megkezdődött az európai integráció. Tíz éve, hogy országunk csatlakozott a schengeni zónához. Az utazás szabadságára évtizedeken keresztül kiváltságként tekintettünk.

A kalandvágy, a fiatalos merészség és bátorság, hogy világot lássunk, egyre elérhetőbbnek bizonyult. Szabadságunkra ébredve a magyar fiatalság messzi tájakat járhatott be, s egyre több országba juthatott el. A szabadság és az ezzel járó lehetőségek, ami a korábbi generációk számára kiváltságnak tűnt, az új ifjúság számára egyre természetesebbé vált.

*

Gyermekkoromból emlékszem, amikor édesanyám vasárnap reggel Mátyás király regéit olvasta fel nekem, amik napjainkig az igazságosság, furfangosság es moralitás leckéi a jövő nemzedékek számára. Modern infrastruktúra hiányában Matthias Rex lóháton, álruhában járta az országot, s távoli polgárok gondjaiból, ötleteiből merített inspirációt az ország irányításához. A mátyási politikából ma is tanulhatunk leckéket.

Kamaszkoromban töltött el igazán a világlátás kalandvágya – 14 éves koromban Észak-Írországba költöztem Budapestről. Egy békés, fejlődő országból érkezve, a magyar hitközösségek békés együttműködéséből kiindulva meglepett a bár burkolt, de egyértelműen tapasztalható feszültség a belfasti ír katolikus és brit protestánsok között. Bár a terrorcselekmények nagy részét sikerült megfékezni a hatvanas évek óta, a belfastiak között idegen maradtam. Néhány év múlva egy walesi nemzetközi iskolába mentem, ahol több mint 95 nemzet állampolgárai tanultak együtt, nemzetközi kulturális és különböző önkéntes programokkal gazdagítva a svájci eredetű, szigorú érettségi programot.

Nem mindennapi élmény a világ szinte összes nemzetének növendékeivel együtt élni és tanulni éveken át, sok mindenre megtanítja az embert. Az életre szóló barátságokon kívül kiváló diplomáciai képzést adtak számomra, és rávilágítottak számos utópikus világnézet idealizmusban rejlő logikai tévedéseire is. Annak ellenére, hogy az iskola Kurt Hahn egyesült világnézetére épített kísérleti intézményeként indult, a regionális országok az évek során mégis kisebb, közeli csoportokba tömörültek. A diákok sokszor külön exkluzív észak-amerikai vagy nyugat-európai összejöveteleket szerveztek, megjelentek az elutasítás jelei és a szemforgatások is. A második év végére sok ismerősömben és bennem is megerősödött a nemzeti identitás, figyelve a világ más nemzetének szokásait: egy távol tartott tükörbe tekintve jobban megérti az ember, miben is rejlik saját nemzetánek egyedülállósága. Paradox módon

Bár ekkor már öt éve Nagy Britanniában tanultam, rájöttem, addig nem volt szerencsém megtapasztalni a konzervatív angol kultúrát. John Walmsley-nak, iskolám Yorkshire megyei igazgatójának tanácsát követve az észak-angliai York egyetemének politika, filozófia és közgazdaság szakára jelentkeztem. Érettségi vizsgáim közepette felkeresett iskolám egy öregdiákja, egy jól ismert texasi ügyvéd. Meghívott, hogy a közép-mexikói San Miguel de Allende történelmi városában szervezzek egy nemzetközi konferenciát geopolitikai kérdésekről pár diáktársammal együtt. A konferenciát követően egy ottani két tannyelvű amerikai-mexikói iskola igazgatójának felkérésére ott maradtam angol irodalmat, valamint etika- és állampolgári ismereteket tanítani az egyetem kezdete előtt.

Latin-Amerika más világ volt. Míg Európában az idő meghatározott koncepciója tartja össze rendszereinket, a mexikóiak sosem találkoznak pontos időben az óra alatt. A spanyol „en un rato” (nemsokára) kifejezés öt perctől három napig terjedő jelentéssel bír. Ennyire lelassult, talán kissé komolytalanabb az élet a tikkasztó hőségben. Bár a hírekben sokat hallani a mexikói kartellek agresszív háborúiról, én boldog, békés és barátságos népnek ismertem meg a mexikóiakat. Kiválóan ismerték saját történelmüket: a templomtéri cipőfényező urak pár pesóért többet tudnak regélni a spanyol megszállás idejéről, a templomaikat összekötő titkos földalatti alagutakról, mint bármely történelemkönyv. Lebontott épületeik falaiból máig kerülnek elő több száz éves ezüst- és aranytárgyak, amiket más értékeikkel együtt temettek be a spanyol katonáktól féltve. Történeteiket magyarként hallgatva a megszállás jelensége nem volt idegen számomra – a kaland végére erős empátiát éreztem mexikói barátaim iránt. Míg hivatalosan tanítani maradtam, másfél év alatt sosem tanultam ennyit. Ideje volt ismét visszatérni európai földre.

*

Európa időközben megváltozott. Nyugtalanság terjedt. Míg az iskolapadban a pluralizmusról, különböző kormánystruktúrákról hallottunk, addig a hírekben a Brexit-kampány egy új narratívát ismertetett meg az európaiakkal. Az angol konzervativizmus most a yorki plakátokon mutatkozott be. Az európai társadalom először vonta igazán kérdőre a brüsszeli vezetést – a britek távozása új kérdéseket vetett fel az Unió országaiban. A bevándorlási válsággal párhuzamosan a terrorizmus új formái jelentek meg. Közös stratégia és erős brüsszeli vezetés hiányában felszínre kerültek az európai államok közti ideológiai különbségek. Egyre több tagállam tekintett Brüsszel felé kérdő arccal, míg Brüsszel felől egyre több támadás érte Magyarországot, belpolitikánkat bírálva. Eközben egyre jobban húzott haza a szívem.

Kérdéses, hogy Európai Bizottság elnöke milyen mértékben ismerheti és tudja képviselni félmilliárd ember érdekeit, de legfőképpen az, hogy milyen szinten szólhat bele egy-egy tagállam belpolitikájába egy brüsszeli főbürokrata. Bár Brüsszel hangosan hivatkozik az uniós támogatásokra, mi egy dologban biztosan egyetértünk – a magyar nép akarata nem eladó. Magyarországon már megtörtént a honfoglalás. Az igaz – és Gulyás Gergely jól látja –, hogy a németek inkább konszenzuskereséssel politizálnának, de a magyar nép történelmileg nem riad vissza a konfrontációtól, hogy értékeit és szabadságát megvédje.

Ebben szerepe lehet azoknak a tehetséges fiataloknak is, akik külföldön, idegen közösségben, idegen nyelven megállják a helyüket, és akikre – hazatérvén – itthon is siker várhat. Nem kell az ellenzéki vészmadarakra hallgatni. A magyar nemzet szabadságharcos nemzet. Régen lejárt a kommunista megszállás ideje – a kalandvágy és a kíváncsiság nem alkotmányellenes többé. Világot járó fiatalokként is hazánk „nagykövetei” lehetünk, és aztán a megszerzett tudásunkat hazahozhatjuk és kamatoztathatjuk. Így teszek én is: osztozni akarok a magyarság sorsában – itthon.