Csíz!

„Teljesen kizárt szerintem, hogy lenne másik korszak a világtörténelemben, amikor többet mosolyogtak az emberek, mint napjainkban. A vidámság, a jókedv, a móka, a kacagás minden felületet elborít, józan ésszel felfoghatatlan méreteket ölt. És milyen érdekes, hogy nem kellett ehhez világbéke vagy általános jólét, elég volt három forradalmi találmány. Az internet, benne a közösségi hálók facebookostul, instagramostul – ezeket utólagos engedelmükkel egynek veszem –, az okostelefonok, valamint a szelfibot.

Minderre a minap jöttem rá, amikor békésen cammogtam a pesti alsó rakparton a reggeli forgalomban, és a viszonylag korai órához képest kifejezetten sok turistát figyelhettem meg a Parlament tövében. Bár hűvöskés volt az idő, beleizzadtak szegények abbéli igyekezetükbe, hogy szinkronizálják a különböző objektumokat. Pontosabban, hogy eljelentéktelenítsék valahogy a vigyorgó ábrázatuk és a mögöttük magasodó nagyszerű épület közötti méretbeli differenciákat. Mert ahhoz nem fér kétség, hogy a fotónak – sőt a videónak, hiszen az állókép a múlté, már a jelen is a mozgóé, nemhogy a jövő – muszáj sikerülnie. A tökéletesnél kevesebbel senki sem elégedhet meg, úgy kellenek a like-ok és a »gyönyörű vagy, drágám!«-ok, mint egy falat kenyér. Mint falunak a villanyfény. Bár az is igaz, hogy az internet végső soron rendesen viselkedik az emberekkel. A képek olyan sebességgel érkeznek és távoznak, hogy ami nem volt elég menő, az egykettőre elsüllyed, megkapja helyette a piedesztálra emelést a következő. Más kérdés, hogy ebben az információs inflációban éppúgy elsikkadnak a pluszok is egy pillanat alatt, ahogy a mínuszok. Még szerencse, hogy a mosoly sem fogyhat el soha, bármikor, bárhol, bármekkora mennyiségben újratermelhető. (...)

Így nem csoda, hogy ahelyett, hogy mosolyognék magamnak és a kamerának én is, miként az emberiség egyre nagyobb hányada teszi, hülye szövegeket okoskodok itt össze. Igaziról meg hamisról. Majdhogynem a Nyugat alkonyáról vagy miről. Két eset lehetséges. Az egyik: dohogó vén majom lettem, aki saját maradiságát, értetlenségét, fogalmatlanságát kovácsolná erénnyé. Ám hiába vacakol – mindenki átlát ezen a rozzant szitán. És kisvártatva úgyis eltapossa a kulturális progresszió. Még szerencse, hogy van egy másik eshetőség is. Nem-nem, nem az, hogy a jelen hülye, ezért sose tudhatja pontosan, mit hoz a jövő, miből lesz sztráda, miből zsákutca. Ez csak egy közhely. A lényeg inkább az: a fősodor arra való, hogy legyen mitől különböznünk. Akár ártatlan mosollyal az arcunkon.”