A posztmodern demokrácia ürességéről

Mostanában sokat gondolkoztam azon, hogy ebben a vigasztalan és középszerű huszonegyedik században tulajdonképpen miért is érdekel engem a politika. Hogy miért olvasok újságot és nézek híradót, amikor a demokráciát nyomorult komédiázásnak tartom, és tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy

Önmagam faggatása során igyekeztem minél őszintébb lenni, és nem tűrtem meg semmiféle erényes kibúvót. Így azt a magyarázatot sem fogadtam el, hogy kétségbeejtő állapotaink dacára mégiscsak ott rejtőzik bennem a féltő aggodalom közösségünk jövője és alapvető értékeink megőrzése iránt. (Igazság szerint úgy gondolom: azt a világot, ahol olyan kifejezések vannak használatban, mint kutyajóga vagy életmódtanácsadó, nem hogy nem lehet, de nem is szükséges megmenteni.)

Az már valamivel tetszetősebb válasz lett volna, hogy azért követem a politikai eseményeket, mert... mert miért ne, az sem értelmetlenebb – vagy, ha úgy tetszik, értelmesebb – tevékenység, mint ami kétezertizenhétben egyébként kijut nekünk: bluetoothos hangszóróból bömböltetni a progresszív dubstepet a buszpályaudvaron, unottan végignézni egymás után három nasty granny gets forced-playlistet a Kormányablak sorszámosztó terminálján, szakadt panelházak tövében sodorgatni a mokkot. Egészen bájos úgy gondolni egy Németh Szilárd-sajtótájékoztatóra, mint valami irdatlan fekete lyukra, amibe egy elszánt, nekikeseredett nihilizmus belevetheti magát... ám kissé gejlnek érzem az effajta kiábrándultságot, úgyhogy ezt a választ is el kellett utasítanom.

Végül arra jutottam, hogy azért érdekel minden viszolygásom ellenére a politika, mert rendíthetetlen naivitással azt várom, hogy jó sztorikat kapok tőle, színes-szagos, meglepetésektől hemzsegő történeteket, sejtelmes-nyomasztó hangulatokat, képtelen csavarokat, mesterien indázó mellékszálakat, székbe szögező ijedelmeket, elsöprő szenvedélyeket, katartikus pillanatokat; egyszóval: hihetetlen történeteket, melyek mégis örök emberi vonásokat, magatartásformákat, élményeket – hűséget, árulást, fölemelkedést és bukást stb. –, valamilyen archetipikus emberi valóságot beszélnek el. Bármennyire is cinikus legyek,

Talán nem vagyok egyedül ezzel; elvégre az embert minden időkben megigézték a regényes fordulatok, ahogyan azt Robert Brasillach, a második világháború után kivégzett francia író fejti ki olyan kiválóan Corneille-monográfiájában. „A Cid-et vizsgálva megérthetjük talán, miből fakad a regényesség némiképp talányos bája, megmagyarázhatatlan és örök vonzereje”, írja Brasillach. „​Nem a valótlanság itt a lényeges, bármit is mondjanak. A hamis olyannyira valós, hogy mindenfelől körülölel minket, olyannyira hétköznapi, hogy tele vannak vele a napilapok. Egy bankár, aki repülőn tűnik el, banditák, akik elrabolják egy nemzeti hős gyerekét, egy fiatal lány, akiből fiatalember lesz, egy szobafestő, akiből Caesar kerekedik: íme, egy regény fejezetei, egy regényé, melyet napról napra szerkesztget valamilyen fáradhatatlan feuilletonista, aki oly kevéssé ragaszkodik a valószerűséghez.”

Ezt a valós hamisságot, ezeket a káprázatos, de mélyen a condition humaine-ben gyökerező kalandokat keresem én, és keresik talán mások is a politikában. A mítoszok, a mondák, a nagy, közös elbeszélések elhaltával ott kutakodik az ember a vitális történetek után, ahol teheti. A Júlia-füzetek, a szappanoperák nem képesek teljesen kielégíteni ezt a vágyunkat: nem csupán azért, mert alig néhány epizód után csontig kiismerjük a dramaturgiájukat, hanem mert az ezekben megélteket, bárhogy is szeretnénk, nem tudjuk másra vonatkoztatni, mint a bukszusokat nyíró, delejes tekintetű latin csődörre meg az aléltan nyögdécselő úrikisasszonyra. Amikor a vörös nő felrobbantotta a társasházat a Melrose Place-ben, az csak fél órára nyomta fel bennünk a pumpát; mi azonban komoly emberek vagyunk, tartalmasabb izgalmak után sóvárgunk.

Így hát lelkesen alámerülünk a posztmodern demokrácia aktualitásainak békanyálába, amint ott valami valóban lényegeset és kollektív érvényűt, valami igazán súlyos tétet vélünk fölfedezni. A betelefonálós műsorokban káráló öregasszonyok, az acsarkodó kommentelők, a váteszpublicisták apadhatatlan indulatait csak részben magyarázza az, hogy aggódnak a haza sorsa és a maguk helyzete miatt, és – ahogy mondani szokás – választópolgárokként kötelességüknek érzik beleszólni a fontos ügyekbe. Döntőbb tény az, hogy magával ragadta őket egy történet sodra, gyermeki ösztönöséggel belehelyezik magukat a mese univerzumába, és úgy követelik a folytatást, mintha az életük múlna rajta.

Mégis, mint már említettem, végtelenül naiv ez a várakozás.

előbb-utóbb rendre ráébredünk, hogy a híroldalak és a hírműsorok által közölt szövevényes fikciók a lehető legközépszerűbb karaktereket és leglaposabb bonyodalmakat vonultatják fel, melyek véletlenül sem fejeznek ki mást, mint a rendszer ásatag szürkeségét.

Elég csak megnézni a Trump-sztorit. Abban kétségkívül volt valami lenyűgöző, ahogy egy nevetséges ingatlanmágnás és celeb minden józan számítást és lesajnáló kacajt meghazudtolva, a párt-establishment, a média és az értelmiség egyesített erőfeszítéseit legyűrve elnyeri az elnökséget. Engem is megszédített a dolog: januárban balgán kijelentettem, hogy Trumppal visszatér az emberi természet a Fehér Házba. Az azóta eltelt idő aztán világossá tette, hogy a huszonegyedik század politika diegézisében nincs helye ilyen fordulatoknak.

Forró őszünk lesz, mondja a miniszterelnök, és amilyen javíthatatlanul áhítozunk a Nagy Történetre, el is hisszük ezt. Pedig egészen nyilvánvaló, hogy csupán műbalhékat, üres szájtépést, imaginiárius feszültségeket fognak magukkal hozni ezek a hónapok, pont ahogyan a „​kampány” névre hallgató, időről-időre előrángatott plot megkívánja.

A posztmodern demokrácia akkor fog megbukni, amikor végérvényesen beleununk az együgyü klisékbe, és bűnbánóan visszatérünk a szappanoperákhoz. A demokráciát nem a de Maistre-összes fogja térdre kényszeríteni, hanem az Erdészház Falkenauban.