Akik süllyesztőbe tennék a történelmet

„Úgy tíz éve a Homo Festivus (amennyiben éppen újságírói-egyetemi területen csillogtatja meg végtelen tehetségét) ahelyett, hogy a jelent taglalná, amely oly nagy megelégedéssel tölti el, hogy nincs is mit mondania róla, nagy-nagy örömmel szenteli magát a feladatnak, hogy kitakarítsa a múlt kriptáit. Az egyedüli ellenségek, akiket ismer, mind születése előtt éltek, s valószínűleg pont ez a legnagyobb bűnük. Nem részesülhettek abban a boldogságban, hogy a mi korunkban éljenek, így aztán egyre-másra halmozták a vétkeket. Ezek a szörnyű maradványok! A »régi ember« definíció szerint bűnös, akit szigorúan meg kell ítélnünk. És bizony a művészet, mely lehetőséget nyújtott egyeseknek, hogy kitüntessék magukat benne, sem volt egyéb, mint egyfajta speciális létfeltételekhez kapcsolódó bűntett. (...)

Úgy tíz éve egyre csak halmozódnak a perek a múlt illusztris figurái ellen. Heidegger názi volt; Henry Miller szexuális erőszaktevő és antiszemita; Brecht a szeretőitől plagizált; Faulkner rasszista volt; Hemingway szexista, míg a Goncourt fivérek antiszemiták; Picasso kínozta a nőket; André Breton homofób nézeteket vallott; olybá tűnik, Thomas Mann bizonyos ideig rokonszenvezett a nácizmussal; Giono a müncheni egyezmény híve volt, Arisztotelész antifeminista; Derain pedig megszűnt jó festőnek lenni, amikor elutazott Weimarba; Pound imádta Mussolinit, Cioran fasiszta volt, Max Frisch antiszemita és »szentimentális nacionalista«.

És még csak nem is beszéltem Cézanne-ról, erről a »kellemetlen, zsémbes, aszociális, bigott, reakciós, otthonülő kispolgárról és durva férjről«, ahogy Nietzschéről sem, akinek évente kétszer előveszik az aktáját, hogy kiderítsék, nem kéne már tényleg megégetni őt (általában egy sajnálkozó nem a válasz). És nem hoztam szóba Freudot, ezt a borzasztó zsarnokot, aki még nagyobb »önimádatot« kívánt kelteni az emberiségben, mint Kopernikusz és Darwin; sem Shakespeare-t, aki érzéketlen volt kora társadalmi igazságtalanságai iránt.

Ezek a többé-kevésbé burleszkfilmbe illő perek, melyeket a Homo Festivus különféle, de egybetartó ürügyek címén indít a múlt hírességei ellen, csupán az újracsinált világ perspektíváján belül értelmezhetők. Persze minden civilizáció el akarta homályosítani a történelem más korszakait, hogy még jobban kiemelje önnön tökéletességét: a reneszánsz befeketítette a középkort, míg a tizenkilencedik század a babonásság virágkorának állította be az Ancien Régime-et. Az új civilizáció azonban még ennél is messzebb megy: az elmúlt világ egészét a maga ellentéteként állítja be, s felhatalmazza magát, hogy saját véglegesnek ítélt kritériumai szerint olvassa újra azt. Az egész történelmet kell itt rövid úton a süllyesztőbe küldeni. A fesztiváltársadalom kiszolgálóit civilizációterjesztő hév hajtja. Mikor a pacifista törvényszabó Ubu festivus a múlt, a művészet, az irodalmi alkotások felé fordul, azzal találkozik szembe, ami a lehető legélesebb ellentétben áll az ő elképzelésével az emberiség jövőjéről: csupán megosztó, ezért kártékony szenvedélyekkel találkozik, így hát ő, a Homogenitás messiása, nem tehet mást, mint hogy elítéli őket."

Philippe Muray: On purge Bébé. Examen d'une campagne anticélinienne.

(Batiszkáf szemléje)