Keresztyénség és iszlám: ki lesz a győztes?

„Ezt az önfeledt tudati mozzanatot vélem felfedezni Rubin alapkérdésében is, aki arra szentel könyvet, hogy megfejtse a titkot: miért »győzte le« a Nyugat a Közel-Keletet? Én azért nem szaladnék ennyire előre. A meccset le kell játszani, hogy megtudjuk a végeredményt. Csakhogy a meccsnek még nincs vége, figyelmeztetném Rubint és az összes haladáshívőt. Korai még pezsgőt bontani. Rubin gondolkodásában az a sematizmus, hogy minden további nélkül adottságként kezeli a nyugati fejlődés előnyét, mintha bizony teljeséggel egyértelmű lenne, hogy a történelem úgymond »fejlődik«, s a fejlődés »győztese« az, aki a gazdagabb lesz. Innen nézve a kulcskérdés nyilván a tudomány, vélhetően a természettudomány fejlődése és szerepe, mint amely képesség jóformán az egyetlen és kizárólagos eszköze a »fejlődés« fokozásának, s az emberi életminőség jobbításának. S Nyugat azért lett úgymond a »győztes«, mert megszabadult az egyház doktrínáitól, s ekként szabaddá vált az út a tudomány számára, s a belé vetett messianisztikus hit immár garantálja előnyét.

Ám ez a modell eléggé avítt, egy régi sablon, amely hisz az emberi életminőség mechanisztikus megjavíthatóságának eszméjében, s a gazdasági hogylétet az életminőség egyedüli garanciájává lépteti elő. Csak közben arról feledkezik meg, hogy azért vannak itt még nyitva maradt kérdések, amelyek alapvetőek abban a vonatkozásban, hogy a különböző embercsoportok mire is viszik ebben a történelmi vándorlásban.

Például a hit az emberi élet értelmében. Lehet, hogy a Nyugat gazdasági értelemben a »győztes« a jelen állás szerint, ám ebből nem vonnék le messzemenő és végleges következtetéseket, pláne nem azt – ahogy Rubin teszi - ,hogy az iszlámnak is az a »baja«, hogy nem esett át a  szekularizáció tehermentesítő aktusán, s így még ma is kénytelenek koloncként magukkal hurcolni az »egyház« normatív és legitimációs valóságát. Rubin csak azt nem érti, hogy az iszlámot nem lehet megérteni a nyugati történelemértelmezési modell marxista sablonjaival. Miből gondolja Rubin, hogy a nyugati modell »a« fejlődés maga, hogy tehát ami a Nyugaton egyház és politika szétválásában megtörtént, az valamiféle egyetemes történelmi szükségszerűség? Sajnos itt is tetten érhető a nyugati gondolkodás néha egészen ijesztő korlátoltsága, amely más kultúrákon is hajlamos számon kérni a saját maga sablonjait. Rubin fejében vallás és modernitás nem bír összeállni, ellentmondásnak tűnik fel, s ezzel nyilván nincs egyedül. Ez a nyugati sablon. Csakhogy az, ami egy nyugati mentalitás számára ellentmondásként tűnik fel, nem biztos, hogy ellentmondás egy másik kulturális kontextusban. Rubin a szekularizációt számon kéri az iszlámon. Ez igazán kedves, s benne van mindaz a nyugati gőg, amely a saját maga történelemértemezését úgy tünteti fel, mint valamiféle kanonikus modellt.  Vagyis azt várja Rubin, s vele együtt nyilván a haladáshívők jelentős, s a mai Európát is meghatározó tábora, hogy az iszlám adja fel és szüntesse meg önmagát, az Istenért, ne legyen már az, ami, legyen inkább olyan, amelyik engedelmesen követi a valójában korlátolt módon univerzálisnak kikiáltott nyugati utat. Természetesen tudományos alapon. Naná.

Hogy mi lesz a vége ennek a »küzdelemnek«, még nem tudjuk. Ám puszta paraszti ésszel azt gondolom, hogy nem az lesz a »nyerő«, aki gazdagabb, hanem az, akinek erősebb a hite.

Akárhogyan is, ebben a Nyugat vesztésre áll. Nos, ennyit a történelmi fejlődésről, a tudományról, a gazdagságról mint az emberi életminőség egyedüli alapfeltételéről, és efféle csacskaságokról.”