A rendszerváltás után kinyílt körülöttünk a világ, ezáltal egyre inkább el tudjuk magunkat helyezni benne. Tudjuk, hogy kicsi ország kicsi nemzete vagyunk, és tudjuk, hogy mik a korlátaink. Persze, vitatkozunk, meg tudjuk-e csinálni a vizes vébét – meg tudtuk –, meg tudunk-e rendezni egy olimpiát. Vajon kiderül-e valaha? Keressük önmagunkat.
Keressük a saját identitásunkat. Keressük a helyünket a világban, amelyik szláv, germán és latin körülöttünk, valójában nem vagyunk senki testvérei, vagy rokonai sem. De hogy megtaláljuk a helyünket, önmagunkkal kell először kibékülnünk.
»Aki ugrál, büszke magyar« – és ugrálunk. Együtt menetelünk Marseille utcáin boldogan egy focimeccs miatt. Együtt kiabáljuk a pekingi olimpián egy kézilabda mérkőzésre tartva, hogy »nincsen jegyünk, mégis megyünk!«
Önmagunkat, a saját önbizalmunkat keressük, a hitet, hogy mi is vagyunk valakik a nagyvilágban. Azt, hogy nem lehet igaz, hogy örök vesztesek vagyunk. Aki pedig nem akar vesztes lenni, az megbecsüli a kis győzelmeket is. Megbecsüli azt, ha valaki odaáll és megpróbálja legyőzni önmagát. Ezért szurkolunk olyan önfeledten, ezért remegnek meg a falak már akkor is, amikor egy magyar úszó bevonul reggel az előfutamra. Mert már az is óriási munka eredménye, hogy egyáltalán bevonulhasson. Az arénákban értjük meg azt is, hogy mi, akik hajlamosak vagyunk ketten három irányba húzni, a lelátón együtt vagyunk, egyek vagyunk és ez fantasztikusan jó, erőt adó érzés. És az este végén nemcsak egy élménnyel leszünk gazdagabbak.