A Száguldó Cirkusz inkább egy Woodstockba oltott Mad Max

„Tök őszintén elhittem, hogy helyszínen nézni egy autóversenyt képes valami olyan pluszt adni, amit tévé nem. De az az igazság, hogy a hangzavaron kívül az ég egy adta világon nem képes pótolni a kényelmes kanapé, a légkondi, a hűtőbe rejtett 200 forintos Löwenbrau varázsát.

Már az is embertelennek tűnik, hogy a drágább jegyesek kénytelenek egy abszolút fedetlen tribünön nézni a pálya kb. 15 százalékát, hát még mit mondjon az a több ezer ember, akik egészen távol másztak fel a dombokra, hogy a porban fekve, szétizzadva láthassák esetleg a pálya 40 százalékát maximum. És ahogy telik az idő, úgy szakad szét a pálya, egy idő után már nem is lehet tudni, hogy pontosan kit és hányadik helyen látok, azon túl, hogy a két piros Ferrari még mindig toronymagasan az első. Éppen ezért gondoltam, körbesétálom az egész pályát, hátha azzal jobban telik az idő, és találok egy olyan pontot, ahol magát a versenyt is élvezhetem, nem csak azt, hogy én is a versenyen vagyok.

A pálya mellett járva az alábbi szakmai megállapításokat sikerült tennem:

– egy-egy minimálisan árnyékos rész eszmei értéke magasabb, mint egy dedikált Ayrton Senna-bukósisaké

– a pálya bármelyik pontján állva ugyanúgy csak annyit látok, hogy gyors kocsik elhasítanak mellettem

– valami érthetetlen módnál fogva a helyszínen hirdet a Magyar Posta

– emberek százai ülnek a sörpadoknál zabálva, piálva, és feltűnően tesznek rá, hogy amúgy elvileg itt most épp fontos verseny van

– a világ legrosszabb munkája lehet 35 fokban, háttal a pályának a kerítésnél állni, és rászólni a túl lelkes szurkolókra, hogy itt és ne tovább, ez itt már biztonsági zóna

 – a pályát nem lehet körbejárni, ezért úgy a háromnegyedénél kénytelen voltam visszafordulni.

Azon kaptam magam, hogy egy idő után már nem is érdekelt, hogy mi megy a pályán, a konstans motorzúgás mondhatni az életem részévé vált, és már a fejemet sem kaptam fel, amikor a helikopter gyakorlatilag három méterrel a tribün felett suhan el. Besörözni esélytelen ilyen helyen hónap végén, azokból a napon szottyadó kolbászokból és más húsokból pedig akkor sem ennék, ha ingyen adnák. Ezért alig egy óra alatt a Forma-1 Magyar Nagydíj izgalmas eufóriából dögmeleg, monoton szenvedéssé vált, ahol csak arra vártam, hogy belefussak valahol legalább egy vízpermetezőbe.”