Ha a magyar zsidók ne adj’ isten bajba kerülnek, a hatmillió izraeli befogadja őket. Fordítva ez nem lehetséges.
„Izrael miniszterelnöke autoriter, illiberális, nacionalista magyar kollégájával parolázott és a helyi zsidóság antifasiszta panaszaira (nyilvánosan legalábbis) alig reagált. Emiatt sok zsidó csalódott Izraelben, sok magyar nacionalista, köztük a kormányfő viszont baráti érzelmekre gerjedt a – Brüsszellel és a nemzetközi baloldallal hadakozó – zsidó állam iránt.
Csalódtak a Mazsihisz vezetői is, akiknek a magyar demokrácia éppoly közel állt a szívéhez, mint Izrael Állam. A közös nevező ez volt: harc az antiszemitizmus ellen. Ez pedig a fáziskésében lévő Magyarországon a hagyományos, 20. századi, nacionalista, rasszista, kirekesztő antiszemitizmus elleni harcot jelentette. Ez a régi stílusú zsidóellenesség minálunk eddig magába olvasztotta az újat is: a kommunista-liberális zsidókat szidalmazó antiszemiták szidalmazták Izraelt is. A régi típusú jobboldal médiája megtette azt a szívességet, hogy a régi antiszemitizmus mellett az új típusút is felvállalta. Így a képlet egyszerű volt, a magyar zsidóknak (se másnak) nem kellett erőlködni: nagyjából minden zsidó a baloldalon volt és minden antiszemita a jobboldalon.
Akik ebben a képletben gondolkodtak, nem kellett, hogy tudomást vegyenek azokról a fejleményekről, amelyet pedig tőlünk nyugatra már húsz éve jelen vannak: hogy ti. (...)
Mindemellett is lehet persze bírálni Netanjahu Budapesten tett lépéseit, de a magyar baloldal és a magyar zsidóság képviselői a világpolitikai dimenziót – úgy tűnik – nem látták át. Amúgy itt nincsenek jó fiúk és rossz fiúk. Eltérő viszonyok között élő, eltérő látásmódú közösségek és vezetőik mást és mást várnak el a másiktól. Nyilvánvalóan mindenki a saját értékeit és érdekeit képviseli. Ez teljesen rendjén való, ezeket nem kell rangsorolni, legfeljebb a széles látókörű, távlatos, empatikus gondolkodás hiányát fájlalhatjuk.
Nehéz is összehasonlítási alapot találni, ha azt akarjuk tudni, melyikük érdeke az előbbre való. De egy talán mégis van: ha a magyar zsidók ne adj’ isten bajba kerülnek, a hatmillió izraeli befogadja őket. Fordítva ez nem lehetséges.”
Egyre távolodik egymástól az Egyesült Államok és az Európai Unió. Előbbi ráadásul egy merőben új kontinens képzel el, ahol egyes országokkal működne csak szorosabban együtt.
Az uniós csúcs végén nem az eredeti forgatókönyv valósult meg.
Az amerikai lap nem finomkodott: szerintük az EU-csúcson látványosan összeomlott a bizottsági elnök és a német kancellár stratégiája.
A gigahitel csupán konzerválja a véres konfliktust, és ha az oroszok fokozzák a nyomást, ez a pénz is semmivé válik – a döntés valójában csak elodázta az ukrán hadsereg összeomlását. Brüsszel fellélegzett, de ez csak tűzoltás volt, nem megoldás.
Nem lenne most miről beszélnünk, ha az Európai Unió a jogállamiság és alapjogok védelme keretében bátorkodna szavatolni az őshonos kisebbségek önrendelkezési szabadságát.
Az ellenzék azt hitte, a miniszterelnök menekül, pedig épp most mattolta őket. Schiffer András szerint Orbán Viktor tudatosan váltott, és beállt abba a pozícióba, ami eddig mindig tarolást hozott – miközben Tarr Zoltán egyetlen elszólással leplezte le a Tisza Párt valódi ajánlatát.
Hosszú éjszaka után a valóság utolérte Brüsszelt, maradt a kényszermegoldás.
Már megint ő lett a legjobb.
A számok nem hazudnak: a reálbérek is kilőttek, köszönhetően a családi adókedvezményeknek és az anyák támogatásának – mutatjuk, pontosan mennyivel visznek haza többet a magyar dolgozók, mint egy évvel ezelőtt.
