Az „Új pólus” feszültségei

„Természetesen elfogadható, hogy a szövetségi politikák esetében az Orbán-rezsim leváltásának érdekében kevésbé a különgondolkodásokra kell fókuszálni. A fentiekről csak azért szóltam, mert amikor a politikusok nem kívánnak vagy nem tudnak beszélni a szövetségi politika realizálásáról, akkor általában úgy érvelnek, hogy először programot kell adni a választóknak. Könnyen előfordulhat, hogy ha reális közelségbe kerül egy megfelelő ellenzéki konstrukció, úgy a fenti, a pártok identitására vonatkozó alapkérdések másod- vagy sokadrangúnak bizonyulnak. Viszont a rend kedvéért: nem beszélhetünk programvitáról szövetségi politikára vonatkozó disputa nélkül, sem pedig fordítva.

Az új pólus szempontjából talán a Momentum és az LMP szerepe a döntő. Ha identitására nézve bármelyik úgy gondolja, hogy nem éri meg a posztbajnaista Együtt-tel és az egykori »kormányváltó« baloldali Párbeszéddel egy pólusban lenni úgy, hogy eleve kevésbé látszik a rezsimváltás lehetősége (ami persze politikai döntés, mármint látni az esélyét vagy sem), akkor aligha lesz új pólus. Az LMP biztos szavazókat nézve a küszöb környékén billeg, a Momentum pedig gondolhatja úgy, hogy ha nem jut be, inkább megéri egy 2018-as pár százalékos alapozásból folytatni. Itt kell azonban befejezni a gondolkodást, mert sok olyan »ha és ha« került bele, amely 2017 júliusából nézve már ködszurkálás lenne.

Az azonban nem, hogy az új pólust a rezsimváltás szándéka és a 2010 előtti/utáni politikai osztály elutasítása biztosan összetartaná, de éppúgy közös alap lenne a pólusban szereplők egymásra vonatkozó kölcsönös kritikája is.”