Nyugtalanító: ez a legrövidebb és legpontosabb összefoglalója Veres Attila debütáló kötetének. Az Agave Könyvek új szerzője a hétköznapi dolgokon keresztül vezet el minket a legmélyebb rettegésig a magyar vidéken, ahol huszonpár éve furcsa, csápos szörnyek jelentek meg, a dolgok pedig csak furcsábbak lettek azóta. Kritikánk.
Ilyen elképesztően nyugtalanító debütáló regényt régen olvastam. Nem vagyok oda a horrorért, valamiért nem hiányzik nekem, de azért teszek ilyen irányú kirándulásokat, aztán mindig rájövök, miért nem hiányzik: ha jól van megírva, akkor közben és utána még napokig nyugtalan vagyok. Paul Tremblay tavaly nem volt rám ilyen hatással; Bartók Imre kicsit megijesztett; Giorgio De Maria könyve után pedig gyanakodva figyeltem a köztéri szobrokat. Veres Attila miatt viszont még rémálmom is volt, ami egyértelműen a legnagyobb eredmény, amit egy ilyen könyv szerzője elérhet. De kezdjük az elején.
A szerelmi csalódását kiheverni vágyó Gábor vidéken vállal munkát, egy rezervátumban, ahol állatokat kell gondoznia. Ezek az állatok azonban nem akármilyen állatok, és ez a vidék nem akármilyen vidék. A nyolcvanas évek elején furcsa, csápos lények jelentek meg egy magyarországi erdőben a baglyok helyén, amelynek környékét azóta külön megyévé nyilvánították. Az állatok elpusztulnak a megye határain túl; nem lehet őket lefotózni; nem esznek, de szeretik a cukrot; tejük pedig állítólag gyógyítja a rákot, bár erre nincs bizonyíték. Egy ideig vadászták az állatokat, a vadászat betiltása után pedig a megmaradt példányokat kisebb-nagyobb rezervátumokban tartják a megye területén.
Egy ilyen kisebb rezervátumhoz szegődik el Gábor, de nem akárhogy: a lények választották ki őt maguknak. Az első pillanattól kezdve világos, hogy valami nagyon nincs rendben a környéken, bár ez nem lepi meg Gábort. Mindenki tudja, hogy az ismeretlen eredetű lények körül minden dolog furcsa. Gábor elődje öngyilkos lett, a közeli faluban táborozó hippik a furcsa álmok miatt járnak ide, néha felcsendül egy furcsa zene, ami mintha egy éteri banda beállása lenne... Viszont lépten-nyomon még a megszokott frucsaságnál is ijesztőbb események történnek. Világos, hogy valami készül. De mi köze ehhez az egésznek Gáborhoz?
A regény cselekménye és környezete egészen minimalista: bár van utalás a szélesebb világ eseményeire a történet folyamán, mi végig Gáborral vagyunk a megyében, ami leginkább Sztrugackijék Zónájához, vagy VanderMeer X térségéhez hasonló furcsa, de azoknál élőbb, élhetőbb vidék, ahol bármi megtörténhet. A szerző szépen, apránként építi fel ezt az egyre inkább rémisztő, mégis megkapó környezetet, ami minden részletében ügyesen hozza az ismerős, Kádár-kockaházas magyar vidék megkopott báját viaszosvászon terítőstül, kiskocsmástul, kisboltostul. Még a lényekért rajongó hippik is szépen simulnak bele a tájba, látom magam előtt a „Zimmer Frei” feliratokat a névtelen faluban.
A világépítés másik útja a fejezetek elején található idézetekben folyik: ezt az eszközt alapvetően nagyon szeretem, de Veres Attila képes arra, hogy tényleg ügyesen használja. Van itt minden: tudományos megfejtések az állatokról, hírek, politikai csörték minden oldalról, kamu Moldova-könyv (ez volt a személyes kedvencem), Torgyán József, meg tényleg minden. A történelem nagyjából ugyanúgy alakult ebben a világban, mint nálunk, tehát volt rendszerváltás, volt EU-csatlakozás, a lények ebből a szempontból nem sok vizet zavartak. Beszéltünk is erről a szerzővel készített interjúban. Az idézetekből az jön le, mintha mindenki – a magyarok és a nemzetközi közösség egyaránt – tudomást sem akarna venni a helyről, ahol például egészen máshogy működnek a matematika szabályai.
A hétköznapi dolgokon keresztül tör be a világba a rettegés: egyáltalán nem biztonságos például feltörni egy tojást, leülni kártyázni a kocsmában, vagy kinyitni egy könyvet. A szöveg ezzel már az elejétől kezdve olyan atmoszférát teremt, hogy nem foglalkoztam sokat azzal, hogy a karakterek talán kissé laposak, hiányzik belőlük némi szín; vagy azzal, hogy a történetvezetés kissé epizodikusnak hat. Az egyre furcsább események néha kommentár nélkül maradnak, de ez nem hiba, sőt: tökéletesen erősít rá az egyre inkább nyugtalanító, egyre inkább feszülő, egyre idegölőbb helyzetre. A legszebb, hogy a furcsa, csápos lények, miközben csinálnak ijesztő dolgokat, mégis talán a legszerethetőbb szereplői ennek a kötetnek.
Veres Attila bemutatkozása regényíróként rendkívül hatásosra sikerült. Egy másik oldalról pedig szépen példázza azt, hogy miért van szükség a zsánerirodalom egyéb fertályain is olyan kisprózás közegre, amit a weird irodalom területén az elmúlt években megteremtett a The Black Aether – ahol egyébként a szerző további novellái is olvashatók.
*
Az Odakint sötétebb június 8-án jelenik meg, és még mindig előrendelhető a kiadó webshopjában 35% kedvezménnyel. A szerzővel készült interjúnkért ide kell kattintani. Kövess minket Facebookon és Molyon, olvasd el e-könyvünket a hazai fantasztikum helyzetéről.
Kérdezhetnéd persze, hogy minek beszélek itt önmagamról, amikor te vagy a levél címzettje. Azért, kedves Péter, mert megszólítva érzem magam. Általad érzem megszólítva magam. Győrffy Ákos írása.
Az utolsó napokban mutatta ki igazán a foga fehérjét a leköszönő elnök.
A rapper időzavarba került.
Az író szerint „végre van egy magyar politikus, aki tehetségesebb az összes eddiginél”.
Hermész a görögöknél az istenek hírnöke, emellett az irodalom védelmezője is volt. Nem tudom elhessegetni magamtól az érzést, hogy talán ezért volt valami közünk egymáshoz.
Bernau Péter szerint az esemény „célja a politikai propaganda, a Nagy-Magyarország-eszme terjesztése”.
Trump komolyan gondolta a woke politikák felszámolását.
„Make Amerika great again!”, „Nekünk Magyarország az első!”. Így fordíthatjuk le Kölcseyt mai nyelvre – így beszél a normalitás, ez a régi, elveszett világunk visszajövetelének ígérete.
