Magyarország egyik eldugott körzetébe visszataszító teremtmények költöztek

„Mondhatnánk, hogy az Odakint sötétebb egyszerre weird és horror: weird, amennyiben beszámol a világ ember által érzékelhető szegmensein túl húzódó régióval való érintkezés tapasztalatáról, és horror, amennyiben a regény utolsó harmada orgiaszerű, véres hajszába csap át. Ezek a ködös fogalmak azonban inkább csak a fent említett jelenségekre utaló címkeként tudnak működni. Vagyis, a regény felől nézve, mindig az a kérdés, hogy ezek az elemek a regényvilágba hogyan illeszkednek, a jelenségek hogyan kapják meg jelentésüket.

Veres Attila mesterien építi fel világát. Figyelme Gábor énelbeszélő narratíváján keresztül elsősorban az emberi tapasztalatokra, érzésekre és érzetekre, interakciókra, azok jelentésére irányul, analízise azonban nem megy el a legvégső határokig, hogy lassan hömpölygő, melankolikus tömegként telepedjen olvasójára. Sőt, a regényben a weird- és horrorjelleg mellett a narráció személyességével a humor és az irónia is hangsúlyossá válik. Veres hús-vér embereknek formálja karaktereit, nem pusztán egy hátborzongató színjáték bábjaiként mozgatja őket. Talán épp ezért hat olyan erővel a váltás a weird elemekkel tűzdelt valóságból a valószerűtlennek tűnő sötétség valóságába. És talán éppen ezért nem érdemes a lovecrafti horrorral való (prekonceptív) összehasonlítás mentén nekikezdeni az Odakint sötétebb olvasásának. (…)

Az Odakint sötétebb sokkal szélesebb jelentésrétegeket mozgat meg annál, hogy egyszerű címkékkel leírható legyen. Olyan világot teremt, amiben a valóságot tükröző fikció szerves részeként burjánzik el az ember legmélyebb félelmeiből táplálkozó fikció, amiben Gábor szerelmi krízise ugyanolyan reális és ugyanakkora jelentőséggel bír, mint a fán csüngő cellofoidák jelenléte. Az olvasó hamar megsejti, a fiatal férfi és a különös lények sorsa már azelőtt összefonódott, hogy Gábor belekezdett volna történetébe – a kérdés csak az, merre mutat közös sorsuk.”