Andorra, végállomás

„A Bernd Storck juttatásairól napvilágot látó információk az andorrai kudarc és a felelősség vonakodó vállalása tükrében különösen visszatetszést keltők – amikor jött a siker, akkor persze sokan ezt a pénzt sem sajnálták volna –, ám ezt sem önmagában érdemes szemlélnünk. A Jobbik béruniós kezdeményezése elsőként a magyar labdarúgásban ért célba, teljesítményarányosan talán még nemzetközi összehasonlításban is túlfizetésről beszélhetünk. Az a politikusi gárda, amelyik egy éve szívesen sütkérezett a válogatott dicsfényében, és amelynek vezetője gyakran nyilvánít véleményt sportszakmai kérdésekben, most, a szégyen pillanataiban is vállalhatna némi részt a felelősségből. Már csak azért is, mert nem csupán a futballdrukkerek, hanem a sport iránt közömbös vagy ne adj’ isten ellenséges adófizetők pénzéből is bőven jut stadionra, egyebekre (az úgynevezett taópénz pedig közpénz, az ezzel kapcsolatos buta vitát lezártnak tekinthetjük).

A (párt)állami futballirányítás nemcsak erkölcsileg kifogásolható, de a jelek szerint hosszabb távon nem is sikeres. Az egész szisztéma piacképtelen: bőséges állami támogatás nélkül éppúgy összecsuklana, mint a magyar gazdaság uniós források híján. Eljött az újratervezés ideje annak kimondásával, hogy a sport, a futball – ellentétben az oktatással, az egészségüggyel vagy éppen a környezetvédelemmel – bizony nem stratégiai ágazat, és nem lehet a politika legitimációs eszköze. Ettől még lehet(ne) közösségi örömforrás, a nemzeti büszkeség és összetartozás kovásza, ahogy azt tavaly az erején felül teljesítő, kisebbfajta csodát végrehajtó válogatottunk példája megmutatta. Nincs az a szégyen, amely ezt az élményt feledtetné, ahogy nincs az a múltbeli érdem, amely az andorrai kudarcot megbocsáthatóvá tenné.”