Furcsa háború

„A gyógyulás lassú évtizedek munkája. Észak-Írországban akkor ért véget a polgárháború, amikor a hadviselő felek ráébredtek, hogy nem tudják végleg felszámolni a másik közösséget. Amikor már minden családban akadt sebesült vagy halott hozzátartozó, a házkutatások mindenkit elértek, az erőszak önmagába fordult vissza, és a terroristák a saját szakadárjaikat vadászták – akkor lett vége. Az iszlamista erőszak azonban nem számolja fel magát, mert túlvilági ígéret fűti. A dzsihadista nem követ politikai logikát, mint az IRA-aktivista, hanem újabb és újabb trófeára áhítozik. Küldetést teljesít, önmagát teljesíti ki halálával – vagyis tárgyalásképtelen. Ezt a háborút kiszámítható rendőrségi fellépéssel, elkésett titkosszolgálati reagálással, a hadsereg kivezénylésével nem lehet felszámolni.

Ezt a háborút csakis politikai eszközökkel lehet felszámolni. Jelenleg két színtéren folyik a küzdelem: a sajtóban és a parlamentekben. A sajtóban a befogadáspártiak és a bevándorlás ellenzői egyaránt a jövőt építik: amit az európai emberek többsége gondol vagy nem gondol iszlámról, bevándorlásról, terrorizmusról, annak döntő szerepe lesz a továbbiakban. A nemzeti parlamentekben pedig az a kérdés, hogy a nemzetállami Európa hívei, vagy a bevándorláspártiak képviselnek több választót, eldöntve ezzel azt a kérdést is, hogy az európaiak az életet vagy a halált választják?

A háború tehát a mi lelkünkben is folyik, a vírust mi is megkaptuk. Vagy már régóta hordozzuk, csak késett a diagnózis? Bármi is a válasz, háború van, és ezt muszáj megértenünk, mert különben újabb tévhitekbe ringatjuk magunkat.”