Wesley Chu: Időrabló

„Mindez talán még kevés lenne ahhoz, hogy igazán jól szórakozzunk a könyvön, de a fülszöveg másik részében ott rejtőzik, hogy miért nincs kedven kötözködni az Időrablóval. Egy jó kalandregényt számomra két kihagyhatatlan aspektus jellemez: az erős szereplők és a profi történetvezetés, márpedig Chu-ra egyik téren sem lehet panasz. A múltban, sőt a jelenben is szinte félisteni erővel bíró kronotopok, illetve az őket felügyelő, így még náluk is hatalmasabb auditorok (Levin!) nagyon jól eltalált figurák lettek, amihez részben persze hozzátartozik, hogy a munkának hosszú távon előfeltétele az, hogy az ügynök ne legyen teljesen komplett. Akármennyire is jópofának hangzik a múltba való ugrálás, a kronotopoknak esélyük sincs igazán örülni neki: miután a múlt megváltoztatását a lehető legminimálisabb szintre kell szorítani, ezért csupán olyan helyekre érkezhetnek, ahol az emberek hamarosan úgyis meghalnának... márpedig emberek ezreinek halálában közreműködni sosem egy kellemes munka.

Ennek hatására James tipikus életunt, felejtést az alkoholban kereső, nagyszájú antihős, de ez abszolút jól áll a regénynek, és jól kiegészíti a többi szereplő kiegyensúlyozottabb viselkedése – no meg az, hogy James-nek egy pillanat ideje sincs belemerülni az önsajnálatba. A cselekmény végig nagyon pörög, nem is tudom, mikor éreztem utoljára azt, hogy ilyen gyorsan elszállt négyszázötven oldal. Bár néha kicsit kiszámíthatóbbnak és sablonosabbnak tűnt a kelleténél (mi több, a regény fele környékén mintha nem is találta volna a fókuszt, és az egyik szál mintha csak helyben toporgott volna), a történet elég izgalmasan és lendületesen halad ahhoz, hogy ezeken ne legyen energiánk gondolkodni, sőt, még azt is elnézem neki, hogy nagyon hiányzik a folytatás a teljességhez.”