A gyertyák és virágok nem állítják meg a terrorizmust

„Ez már megszokott gyakorlat: virágok lepik el a tragédia helyszínét, a közösségi média magáévá teszi a megtámadott nemzet zászlaját, hashtagek ugranak fel, lejjebb vesszük a fényeket, a világ vezetői együttérzésüket fejezik ki, és igen, még gyertyagyújtásos virrasztásra és a remény koncertjére is sor kerülhet. 

Látszólag a cél az, hogy emlékezzünk az áldozatokra és megmutassuk ezen szörnyű tettek elkövetőinek, hogy az embereket nem lehet megfélemlíteni, és tovább élik az életüket, mindennek ellenére. Kétségtelen, hogy ezek megemlékezések szívszorítóak, és talán csak az én cinizmusom mondatja velem, hogy ezek a gyászgyakorlatok olyanná tesznek minket, mint az a feleség, aki folyamatosan elnézést kér erőszakos férje miatt, de elutasítja, hogy felelősségre vonják őt.

Nem tudjuk, hogyan legyünk becsületesen erősek

Mit értek ezalatt? Nos, az Egyesült Királyságban három hónap alatt három, iszlamista szélsőségesek által elkövetett terrortámadás volt. A titkosszolgálat szerint számos másikat hiúsítottak meg. Mindegyiket radikális iszlamisták tervezték, hogy annyi szörnyűséget okozzanak, amennyit csak lehet. Mindannyian tudjuk, mi a probléma. De valamiért nem merjük hangosan kimondani. Nem tudjuk magunkat rávenni, hogy elismerjük, a biztonságunk érdekében valamit tennünk kellene az iszlámhoz fűződő, egészségtelen, diszfunkcionális kapcsolatunkkal.

Miért nem tudjuk ezt helyretenni? Szerintem a Nyugat elsajátította az áldozatiság mazochista kultúráját, mivel ez az egyetlen módja annak ma, hogy úgy használjuk a személyes hatalmunkat, hogy az nem kapja meg a stigmát, amit a hagyományos hatalmi eszközök megkapnak. 

A huszadik század folyamán mindent, ami korábban szent volt a Nyugat számára, meg lett szentségtelenítve:  a politika méreggé vált, a nemzeti identitás és hazafiság beszennyeződött, az egyházakat mélyen korruptnak állították be, és kultúráink meghátráltak a legkisebb közös többszörös előtt. Ennek következtében pedig a Nyugat identitászavarban szenved.

Ugyanakkor nagyon is előnyössé vált, ha valaki ezen intézmények áldozataként mutathatja be magát. Ma azoknak jár az erkölcsi tekintély és az elismertség, akik azt bizonygatják, hogy szenvednek a patriarchátustól, a gazdasági igazságtalanságoktól és a történelmi hátrányoktól. Magyarán ma az áldozati státusz hatalommal jár.”