Nagy botrány jön: saját testükkel védenék az illegális bevándorlókat Trumpéktól Denverben
Ötezren leszünk, és még ötvenezren, ha jöttök. Jobb ha nem szórakoztok velünk! – üzente a megválasztott elnöknek a szélsőséges demokrata polgármester.
Ha a francia rendszer igazságos, akkor a magyar pláne az. Vagy az igazságosság mércéje az, hogy a világnézetileg megfelelő jelöltek győznek-e? A győztes preferálása igenis fontos a kormányozhatóság miatt: a fene se akar olyat, hogy sokpártos koalíciók topogjanak helyben és ne csináljanak semmit.
Bayer Zsolt akadt ki legutóbb azon, hogy a 444 szerzője olyannyira felmagasztalta a francia demokráciát Macron győzelme miatt, tekintve, hogy Macron „egy soha nem látott alacsonyságú részvétel mellett szerezte meg a voksok 32 százalékát, és ezzel egyszersmind megszerezte a mandátumok hetven százalékát”. A 444 ugyanis nem kifogásolta, pusztán ímmel-ámmal furcsálta a győzelmi arányt, eközben persze prüszkölnek az új magyar választási rendszertől. Tehát „a voksok 32 százalékával megszerezni a mandátumok kétharmadát igazságos és demokratikus szisztéma. A voksok 45 százalékával megszerezni a mandátumok kétharmadát igazságtalan és antidemokratikus szisztéma.”
Ezt kicsit megelőzően Gulyás Márton hirdetett harcot a választási rendszer átalakításáért, még most, ellenzékben, a 2018-as választások előtt, mivel szerinte „a Fidesznek nem a támogatottsága ilyen nagy, hanem a rendszer által nekik kínált előny aránytalan.” Gulyás úgy látja: „Lehet és kell is beszélni az ellenzéki pártok szerencsétlenségeiről, szervezetlenségéről; de alapvetően az a probléma, hogy egy szisztematikusan, jól építkező új pártnak sem áll rendelkezésére sem médiafelület, sem megfelelő közforrás. A választójogi törvény aránytalansága pedig lehetetlenné teszi, hogy a társadalmi támogatottságának megfelelő képviseletet szerezzen a parlamentben. Ilyen összeállítás mellett nem lehet beszélni az ellenzéki pártok alkalmatlanságáról, hiszen a rendszer azt sem teszi lehetővé, hogy kiderüljön az alkalmatlanságuk. Ez a rendszer brutálisan igazságtalan.”
Egy fejezettel korábban Donald Trump győzelmekor hallgathattuk, hogy micsoda választási rendszer az, ahol a voksok kisebbségével lehet győzni, de az amerikai választási rendszer egyedi felépítésű a szövetségi rendszer miatt. Időnként a „győztes mindent visz” angol szisztémája is felveti a demokratikusság kérdését, az új magyar választási rendszer azonban nyilvánvalóan az ellenzék elnyomására és a diktatúra kiépülésére irányulhat.
Nos, Gulyásék konszenzuskereső videójával egy a baj:
Így csak a megérzésünkre hagyatkozhatunk, és megpróbálhatjuk a fenti nyilatkozatból kikövetkeztetni, hogy Gulyásék mire gondolhatnak: egy minél arányosabb választási rendszerre.
Előre bocsátom: a mostani magyar választási rendszer tulajdonké n a korábbi kicsit egyszerűsített változata, átláthatóbb, könnyebb jelöltet indítani benne, ugyanakkor kétségkívül valamivel jobban segíti a mindenkori győztest, de azért még elég messze vagyunk a brit rendszertől.
Miért is?
*
A rendszerváltáskor olyan szisztémát kerestünk, amiben kiegyensúlyozza egymást az arányos képviselet és a kormányozhatóság. Így esett a választás a német megoldásra, ahol a választói kerületekben a győztes ugyan mindent visz, de a többi szavazatot visszaosztják megyei és országos listákon a vesztesek között (a Hagenbach-Bischoff formula szerint, de csak matekmániások nézzenek utána az algoritmusnak). Mindehhez volt 176 választói kerületünk, ami 176 helyet jelentett a 386 fős parlamentben. 125-152 helyet töltöttünk fel megyei listákról, a maradékot pedig az országosról.
Az alkotmánybíróság már többször (2005, 2010) felszólította a mindenkori kormányt, hogy gondolja újra a választói kerületeket, mivel akkora különbségek lettek a lakosságszámban, hogy az sértette az egyenlő képviselet elvét (mivel nem lehet megoldani a pontosan azonos lakosságszámot, ezért bizonyos különbség még megengedett).
Nos, a választási rendszer iszonyat bonyolult volt, ember volt a talpán, aki megértette az algoritmust, de a keretei egyértelműek voltak, és éppen az volt a célja, hogy biztosítsa a stabil kormányzást, de a vesztesekre szavazó tömegeknek is meglegyen a képviselete.
A Fidesz 2014-ben eleget tett a régi kívánalomnak, hogy egy tízmilliós országnak ne legyen majdnem négyszáz fős parlamentje: 199 fős parlamentet csinált, 106 választókerülettel, amelyek lakosságszáma nem különbözhet 15 százaléknál többel. Eltörölte a területi listákat, az újraosztás a vesztesek között megmaradt, csak országos listán (van mondjuk győzteskompenzáció is), és a korábbi 750 ajánlócédula helyett csak 500 aláírást kell összegyűjteni (az ajánlócádulát csak egy jelöltnek lehetett odaadni, aláírást többnek is lehet), egy választókerületben a jelölt indításához. Országos listához kilenc megyében és a fővárosban kell összesen 27 jelöltet elindítani. Plusz eltörölték a második kört, amit úgyszintén antidemokratikusnak minősítettek oly sokan,
Az 5 százalékos küszöb maradt.
A kormányzó pártokat azonnal a választói kerületek saját képükre szabásával, gerrymanderinggel vádolták akkor, de a mostani kritika nem erre irányul, hanem az egész választási rendszer állítólagos igazságtalanságaira.
Teljes mértékben arányos választási rendszerre gondolhattak az érintettek, Gulyásék videójának résztvevői, ami úgy a legarányosabb, ha egyetlen szuperkerület van, tehát az egész ország egy választókerület (van ilyen). Kérdés, ha nincs területi képviselő, a rendszer tisztán arányos, akkor nem szakadnak-e el a politikusok még jobban a választóktól. Nem mondhatják, hogy ennek és ennek a húszezer embernek a képviselője vagyok. Mostanában nagy divat a regionalizmus: nos, a regionalizmusnak épp a választókerülethez kötött képviselő a záloga a törvényhozásban. Az amerikai kongresszusi képviselőknek és szenátoroknak van több alkalmazottjuk, akik egész nap a telefonokat emelgetik, fogadják a választók hívásait, panaszait. De a parlamenti képviselők egy egész országot képviselnek mindannyian, akkor melyiküket kell elérnünk a bajainkkal? Nekik mind a tízmillió választó hívásait fogadni kell?
*
Történelmi jogon a győztes mindent visz-rendszereké az elsőség. A demokratikus választások őspéldája a brit rendszer, tetszik vagy sem. Nagyon szép, ha ennek reprezentációs aránytalanságait mérsékelni akarjuk, de igazából az arányosító listák pusztán kiegészítő dolgok a területi képviselők rendszere mellé. Magyarán teljes mértékben demokratikus dolog a győztes minden visz-rendszer is, és a másik véglet is. Nem csak egyféle igazságos választási rendszer létezik, hanem többféle. A britek és az amerikaiak például kiütést kapnának egy csak listás, arányos rendszertől. (Az amerikaiak egyébként a világ egyik legzseniálisabb rendszerével oldották meg a tagállamok egyenlő, de mégis lakosságarányos képviseletét azzal, hogy nem átlagolták a kettőt, á la EU, hanem egyszerre alkalmazzák, két házban. Pofon egyszerű, működik.)
Gulyásnak tehát nincs igaza, a legarányosabb választási rendszerben is a Fidesz nyerne jelenleg. Bayernek meg ezúttal még inkább igaza van, nem látjuk a felháborodást a francia aránytalan eredmények miatt.
Az sem ér, ha ki akarjuk zárni, hogy bárki kétharmadot érjen el. Miért ne érhetne, ha annyian szavaznak rá? Médiafelületileg igaza van Gulyásnak, közpénzügyileg megint csak nincs, ugyanúgy a választáson egy százalékot elérő pártoknak jár a költségvetési támogatás, mint korábban.
A győztes preferálása igenis fontos, a kormányozhatóság miatt, a fene se akar olyat, hogy sokpártos koalíciók topogjanak helyben és ne csináljanak semmit, a la Szlovákia vagy Hollandia. A konszenzus szép, de vannak fontosabb dolgok is. Az viszont szép lenne, ha népszavazással legitimálnának egy választási rendszert.
A leginkább pedig mégiscsak az számít, hogy ki nyer meg egy választást: ha 2018-ban Gulyásék nyernének (hála az égnek nem fognak), akár picivel is, akkor őket preferálná a választási rendszer, és nekik lenne aránytalan többségük. Győzni tehát ugyanolyan esélyekkel lehet most is, mint a korábbi rendszerben, rajthoz állni meg könnyebben.