Ha koszosan is, de gyékényről árulhassam portékámat

„Ugyanakkor a novellák elején helyet kapó, különféle szerzőktől és művészektől (William Shakespeare, Harmos Ilona, Lars von Trier, Umberto Eco, China Miéville) vett idézetek számomra ellentmondanak a korábban megfogalmazott kánon-nélküliséggel, és a fogódzók teoretikus hiányával. Hiszen az említett szerzők nevei éppen, hogy felrajzolják azt a csillagtérképet, amelynek égitesteivel maga a szerző is azonosulni szeretne, így máris iránytűként szolgálnak a tanácstalan hajósnak a Kaczor Károly világában való navigálás során.

Alapjában véve ezért az volt az érzésem, hogy a citátumok egyfajta erődemonstrációk, amelyekkel a szerző akarja bizonyítani előzetes »iskolázottságát«, viszont – látva az általa megteremtett világ komplexitását – ez tökéletesen fölöslegesnek tűnik, hiszen novellái önmagukban is megállják a helyüket.

A mítosz megteremtéséhez nincs szükség tehát a szerző példaképeire, elég, ha mi, olvasók odafigyelünk a zsonglőr trükkjeire, és az előadás is megszületik. A mosolygó zsonglőrt tehát a groteszk és abszurd történetek szerelmeseinek ajánlom, olyanoknak, akik szeretik, ha olvasás közben folyamatosan egyensúlyozniuk kell az őket érő benyomások kereszttüzében.”