Gyakorta esik szó manapság a (keresztény) kultúránk elleni támadásról.
„Gyakorta esik szó manapság a (keresztény) kultúránk elleni támadásról. De mi ez, ha nem egy frontális támadás a klasszikus értékek, a kultúránk ellen? Ugyan nem tetlegességig fajuló, nem fizikai sérüléseket okozó, de ezzel együtt támadás! Vagy esetleg ez lenne a kultúránk már?
Magát a kultúra fogalmat elég nehéz definiálni. A szó hallatán valamiért a szépművészetre, a klasszikus zenére, a szépirodalomra szokás asszociálni. Ez azonban félrevezető lehet, nem Jókai kötetek és míves hangszerek elégetésére gondolunk akkor sem, amikor a »kultúránk elleni támadás«-ról beszélünk. Ebben a kontextusban hasznosabb úgy definiálni a kultúrát, mint mindazon minket körülvevő dolgok, gondolatok, nézetek, szokások összességét, amelyeket a hétköznapjaink során észre sem veszünk, mert természetesnek tekintjük őket. És eme definíció bizony egy ijesztő következtetés felé lökhet minket. Mert nem természetes és magától értetődő manapság a saját zseb, a karrier, az előmenetel mindenek elé helyezése? Nem természetes tudni, hogy ki Győzike, Hajdú Péter vagy VV akárki? Nem természetes elvenni az ingyen elénk tett Lokált vagy egyenesen pénzt adni a Story magazinért?
Az értékek, elvek, morális alapvetések és a tisztesség kikezdését nem tartjuk közvetlen egészségkárosítónak szemben mondjuk a dohányzással, pedig úgy rakódik le a mocsok a fuldokló gondolatvilágunkra, mint a károsanyagok a tüdőnk oxigénért kapkodó felületére. Talán nem gondolataink, érzéseink adják emberi mivoltunk lényegét? Talán ezek károsítása nem tekinthető az egészségi állapotunk rongálásának csak azért, mert nem készíthető egy beteg tüdőt ábrázolóhoz hasonlóan sokkoló kép a világnézetünkről?”