A katekizmus nyelvezete indokolatlanul sértő, ezért szükség lenne az újrafogalmazásra. Alaptalanul durva az olyan megfogalmazás, amely azt állítja egy emberről, hogy a legmélyebb belső lénye az a része, – amely szeretetet ad és befogad – „lényegében beteg”. Interjú.
A SzemLélek blog interjúja James Martinnal, a Ferenc pápa kommunikációs testületébe beválasztott jezsuitával.
„Ön azt állította egy nyilvános megszólalásában, hogy a szentek között is voltak homoszexuális személyek. Miből gondolja?
Ez elég nyilvánvaló számomra. Ha az emberek bizonyos (kis) százaléka homoszexuális, akkor a szentek bizonyos (kis) százaléka is az lehetett. Hogy világos legyek: nem állítom, hogy aktívan megélték a homoszexualitásukat, ám egy kis hányaduk igenis érezhetett vonzalmat az azonos neműek iránt. Hogy melyik szentekről van szó? Nem lehet megmondani. De fontos, hogy lássuk: az életszentség az emberi természetünkben gyökerezik. Márpedig a homoszexualitás is az emberi természethez tartozik. Isten senki elől nem zárkózik el.
Talán a leghelyesebb keresztényi megközelítése az lehet ennek a témának, ha a vágyat elválasztjuk a tett véghezvitelétől, magától a bűntől.
Ez így van, de továbbra is azt gondolom, hogy a katekizmus nyelvezete indokolatlanul sértő, ezért szükség lenne az újrafogalmazásra. Alaptalanul durva az olyan megfogalmazás, amely azt állítja egy emberről, hogy a legmélyebb belső lénye – az a része, amely szeretetet ad és befogad – »lényegében beteg«. Szeretném, ha ezt a kifejezésmódot felülvizsgálnánk. Egy olasz teológus nemrégiben azt javasolta, hogy lelkipásztori szempontból a »eltérően működő« kifejezés helyesebb lenne.
Ön nyilván sok homoszexuális személyt ismer. Miként látja őket, a moralitásukat, a jóra való törekvésüket, Isten iránti vágyukat?
Jezsuita papként nagyon sok LGBT férfivel és nővel találkoztam szolgálatom során. Úgy tekintek rájuk, mint bárki másra: »szeretnivaló bűnösként«, akik legjobb képességeik szerint keresik Isten akaratát. És bizony, vannak közöttük, akik igencsak szent életet élnek.”