Lópici feltámadott

„Ide kanyarodtunk vissza mostanában. Lassan eljutunk odáig, hogy megint a plakát a legszabadabb – és ellenzéki szemszögből az egyetlen használható – tömegkommunikációs eszköz, különösen vidéken, ahol a helyi sajtót, a megyei lapokat meg a reggelihez és a vacsorához még mindig odakészített Kossuth rádiót olyan durván leuralta a Fidesz, amilyen szintű médiahegemóniára a velem egykorúak már biztosan nem emlékeznek.

Budapestről nézve talán nehezebben felmérhető, hogy mi a mostani plakátháború tétje, de akik az ország valamelyik távolabbi szegletében élnek, biztosan érzik: az utolsó olyan információforrásért folyik a harc, amelyen keresztül (ha a lovasfutárokat meg az „olvasd és add tovább” típusú szórólapkampányokat elfelejtjük) még el lehet juttatni az ellenzéki mondandót a népnek. Persze szó sincs már a negyven évvel ezelőtti emelkedettségről, a szellemtől szellemig, lélektől lélekig szálló üzenetekről: infantilizmus van, és szájbarágás. A mélypontot - eddig – a Fidelitas bábozós plakátjai jelentik (Botka helyében azonnal perelnék, ha egy Soros emlőin nagyra nőtt párt ifiszekciója vádolna meg az amúgy fogalmi tartalom nélküli sorosizmussal), amelyekhez képest az LMP kacsintós Putyinja vagy a Jobbik Budapest noir hangulatú fideszbűnözői már-már a plakátművészet aranykorát idézik. A konklúzió azonban mégiscsak az, hogy fogy a levegő, és ha a plakáttörvény másodszorra átmegy, a szabadon kitölthető üzenőfelületek utolsó hírmondója is eltűnhet. Onnantól pedig minden csatornán csak a sötétben bujkáló rémhírterjesztők szava hallatszik majd.”