Mulattatni jött, nem tanítani

„További zavaró tényező a többé-kevésbé kidolgozott, valójában mégis önkényes csapatalkotás. A sekélyesen felvázolt és gyenge lábakon álló kapcsolatrendszerben, amelynek a több pontját is képező személy alapvetően idegenkedik a vezetőtől, magától a főszereplőtől. A benne lévők mintegy varázsütésre összekovácsolódnak, a saját cselekedeteit és feladatát minden gond nélkül elvégző sokaság válik az eddig egymással torzsalkodó tizenöt évesekből, amikor arra szükség van. Származás tekintetében a csoporton belüli hibriditás és határsértés azonban tud olyan ötleteket felmutatni, amelyek érdekes koncepciókat eredményeznek. Ilyen például a félig robot, félig ember vagy a likantrópiával küzdő karakter. Utóbbi két szereplő fontosságát az is kiemeli, hogy egy olyan világok közötti szervezetnek dolgoznak, amelynek legfőbb feladata, hogy a mágia és a tudomány közötti egyensúlyt fenntartsa. Így jelenlétük további súlyt ad a kiegyenlítettségre törekvő intézmény mondandójának, a heterogenitásnak.

A borzasztóan sekélyes megvalósítás miatt a színes, szagos és pörgős narratíva egészen egyszerűen nem áll meg a saját lábán. A kalandok, a kardcsörték, a robbanások és a menekülések mind esélyt kínálnak arra, hogy körmünket lerágva izguljunk Joey csapatáért. A probléma abból adódik, hogy ezen a Köztesvilág nem tud túllépni. Tévésorozatként elnézhető hibának tudható be, ott több minden tudná a hiányt kompenzálni, de könyvként problematikus ez a pongyolaság. Hiába teszik a szerzők viszonylag az elején világossá, hogy mi is a tét ebben az egész világok közötti hercehurcában, a valódi mélység hiányzik. Bár elképesztően sok információval látják el az olvasókat és a főszereplő körüli környezetet is folyamatosan változtatják, a fiú mintha egy tündérmeséből lépett volna elő, és ezzel hozta volna magával a műfaj szabályait. Ha ebből a kontextusból értelmezem a regényt, akkor is csak a szórakoztató faktor marad benn, de legalább a következetlenségek kevésbé zavaróak.”