A Múmia (2017)

„És, hogy gyorsan letudjuk ezt a nagy univerzumozást, annyit fűznék még hozzá a dologhoz, hogy sosem volt még ilyen erőltetett és túlvezérelt ez az univerzumépítésnek csúfolt új irányzat, aminek tanúi vagyunk az elmúlt időszakban Hollywoodban, mint ebben a filmben. Ezt olyannyira súlyozottnak éreztem A múmia alatt, hogy nem is nagyon lehet ezt a művet egy saját maga lábain, stabilan megálló filmként értelmezni, és nem is érdemes. Már csak azért sem, mert a lassan száz éves múltra visszatekintő Múmia-filmek egzotikus egyiptomi fűszereiből a készítők csak épphogy egy csipettel szórtak a vászonra. Ezek nem jelennek meg a látványvilágban, nem jelennek meg a zenei motívumokban, de még a történetben is csak alig. Mit kapunk így? Egy végül is látványosnak mondható, családbarát blockbustert, ami a horror vonalat csak előre megjósolható pillanatokban elszórt jump scarekkel férceli bele a filmbe. A stáblista mindenre választ ad, de akkor már késő. David Koepp, aki a negyedik Indiana Jones forgatókönyvében csak karikatúrákat írt. Alex Kurtzman rendező, aki eddig csak producerkedett. Tyler Bates zeneszerző, akit tisztes iparosnak is csak vonakodva neveznék, de ne mutogassunk ujjal, ez ízig-vérig csapatmunka volt.

A mozi egyébként egész korrekt képeket fest, mégis a legütősebb látványelemek Sofia Boutella és Annabelle Wallis. Tom Cruise nem túl határozott színre lépésével akár egy izgalmas threesome is lehetett volna a dologból, de a karakterek csak kiszáradt porhüvelyek. Russell Crow lehetett volna itt az érdekes figura, mint Dr. Jekyll – akiből egy erőtlen pillanatban előlép Mr. Hyde is – de izgalmunk nyomban elillan, amint kiderül, hogy az csak Jackson Healy volt a Rendes fickókból. Az 1999-es Brendan Fraser film nálam a szimpatikus blockbusterek trónján ül bemutatása óta, és örök szereplője a "top10 filmzenei album" listámnak, ahova igazán nehéz bekerülni. A Jerry Goldsmith komponálta zenében egyszerre van ott a végtelen kaland, a romantika, az egzotikum, a horror, és ha felcsendül, legszívesebben azonnal felpattannál egy tevére, hogy egymagad vedd be a Holtak Városát és hágd meg a fáraó egy szem lányát. Ellenben Tyler Bates minden karaktertől megfosztott háttérzöreje csupán egy múló fejfájás, a legjobb dolog, amit tehetsz, hogy bekapsz egy Advilt és várod, hogy vége legyen. A halála előtti egyik utolsó interjúban Goldsmitht megkérdezték, hogyan érdemes hallgatni a szerzeményeit, mire ő csak ennyit mondott: hangosan.”