Donald Trump a Holdra megy – Anthony O’Neill: A sötét oldal

Az idei hazai kínálatban úgy tűnik, forró téma lett a Hold. Tavaly még csak pozdorjává robbantottuk az égitestet a Seveneves legelején, idén azonban két olyan könyv is érkezik, ami a Hold felszínének kegyetlen, öntörvényű, vadkapitalista határvidékét mutatja be a nem túl távoli jövőben. Első versenyzőnk Anthony O’Neill tavaly megjelent könyve, ami az Agave Könyvek gondozásában jelent meg a Könyvhétre.

Az emberiség birtokba vette a Holdat: kisebb-nagyobb kolóniák, kutatóállomások, börtönök kaptak helyet a kietlen golyóbison. Na és persze Fletcher Brass, a dörzsölt üzletember magánkolóniája a Hold túloldalán: Purgatórium, és benne a Földről elmenekült bűnözők városa, Szin. Ide érkezik meg Damien Justus nyomozó, aki túl sok borsot tört egyes földi hatalmasságok orra alá, így családja megvédése érdekében menekülnie kell; a szini rendőrségnek pedig szüksége van egy jó rendőrre. Ezt mondják legalábbis.

Amint Justus a városba ér, elszabadul a pokol: megölik Brass egyik közeli emberét, és ez csak a nyitánya egy súlyos terrortámadás-sorozatnak. De tényleg terrorizmusról van szó? Vagy a Marsra készülő Brass és lánya, CK (azaz cuki!) kezdett bele a mindent eldöntő, végső hatalmi harcba? Miközben Justus igyekszik kiismerni magát a városban, egy furcsa android indul el a sötét oldal másik feléről, aki nem ismer se istent, se törvényt – pontosabban csak egy törvényt ismer: Brass kegyetlen, Ayn Randot megszégyenítő filozófiájú aranyköpés-gyűjeményét. Nyomában pedig nem marad más, csak vér és halál.

Őszinte leszek: engem a fülszöveg alapján sem igazán húzott be a koncepció, így nem is voltak nagy elvárásaim. Nem láttam benne azt a pluszt, amiért ez érdekes lehet: egy holdbéli Donald Trump (bőven megvan az áthallás) és egy holdbéli Ivanka Trump hatalmi harca, amibe belekeveredik egy jó zsaru; aztán nyilván lesz majd femme fatale, nyilván lesznek korrupt zsaruk, prostik, robbanások, gazdag emberek szociáldarwinista monológjai a szegényekről és az önnön fontosságukról. Lesznek majd árulások, lesz talán egy-két meglepő csavar, üldözés és lövöldözés, a végén pedig kiderül, hogy valaki más mozgatta a szálakat, vagy éppen az, akire számítottunk. Ez a várakozásom Justus történetszálán nagyjából be is jött: itt egyszerűen nem sikerült túllépni a klisésebb noir/thriller-megoldásokon.

Ez azonban csak a regény durván fele. A másik szál több szórakozást tartogatott. A Brass-kóddal, mint nagyon kétes etikai iránytűvel felszerelt robot útja ugyanis a vér és a belezések ellenére rendkívül viccesre sikerült. Azt gondolná az ember, hogy a semmi közepén sétálgató robot senkibe nem fut bele, de barátunk varázslatos módon lakómodulról lakómodulra jár, folyamatosan emberekbe botlik, és folyamatos dilemmákkal szembesül. O’Neill arra is használja ezeket a szakaszokat, hogy a holdbéli élet minél több verzióját bemutassa nekünk, rengeteg emberrel, rengeteg történettel ismertet meg bennünket, miközben a gyilkos robot, aki magát csak Varázslónak hívja, valahol maga is egy komikus karakterré válik.

Szóval az egyik kalapban ott van ez a számomra klisés sztori, ami persze másnak lehet, hogy izgalmas lesz; a másikban pedig ott van ez a szórakoztató road-trip, ami viszont teljesen szétesik, szaggatottá válik a rengeteg nézőpont miatt. Abból sem lesz aztán nagy tűzijáték, amikor a végén a két dolog összeér. Anthony O’Neill egyébként jól ír, vannak remek poénjai is, de a nagyobb ötletek, a meglepő megoldások, és az egész történetet összefűző alapvetés, vagy Nagy Megválaszolandó Kérdés valamiért nagyon hiányzik – legalábbis nekem. A Szinben folyó krimi nem elég hozzá, hogy ne várjunk valami ilyesmit.

Hogy mondjuk még valami pozitívat a végén: a borító gyönyörű lett.

*

Kövess minket Facebookon és Molyon, olvasd el e-könyvünket a hazai fantasztikum helyzetéről.