Andzrej Sapkowski: Fecske-torony

„Sapkowski ha akarná, sem tudná letagadni, hogy milyen nyelven meséltek neki hátulgombolós korában: a Vaják-történetek a lengyel történelemben, a közép-kelet európai mitológiában és a legnagyobb lengyel mesélő, Sienkiewicz örökségében gyökereznek. A keretet, amelyben a szereplők mozognak, a mienkéhez hasonlóan zűrzavaros történelem adja: a fekete szín mint a birodalmi dizájn legfontosabb eleme után olthatatlan vágyat tápláló birodalom megtámadja egy szomszédját, és nem elég, hogy ez utóbbiak húzzák a rövidebbet, de még hátba is támadja őket egy másik, hasonlóképp mohó szomszéd – azt hiszem, erről mindannyian tanultunk annak idején. A történelmi áthallásokon túl is hosszan lehetne sorolni az ismerős jeleket: jellegzetesen közép-kelet európai például az a rezignáltság, amellyel a háború kegyetlenségét és a vele járó nyomorúságot kezeli, vagy – még ha elsőre furcsán hangzik is – például az, ahogy a szereplők isznak. Gondoljunk csak bele: egy nyugati fantasyben a masszív alkoholizálással valószínűleg a világfájdalmat és/vagy az adott szereplő züllöttségét akarná érzékeltetni a szerző, míg Geralt és a többiek univerzumában ez egész egyszerűen a hétköznapok magától értetődő része.

A főhősök karakterei kapcsán a tizenkilencedik században született Özönvíz-trilógia, és - főleg a Tűzkeresztség és a Fecske-torony kapcsán - annak is első darabja, a Tűzzel-vassal ugorhat be azonnal: van egy szigorú erkölcsű, de korántsem tévedhetetlen főhősünk, aki egy nőt hajszol hosszú fejezeteken keresztül, és persze Zagloba uram személyiségjegyeit sem nehéz felfedezni, nagyjából egyformán szétosztva Kökörcsin és Zoltan Chivay között. Sapkowski nyelvezetében is rengeteg minden visszaköszön a középkorban játszódó történelmi regények lapjairól, bár itt azért korántsem egyértelmű a helyet: azt nem tudom megállapítani, hogy Sapkowski trehányságának, vagy a fordításnak a sara, de olykor fejezeten belül is váltja egymást az archaizáló hangvétel a huszonegyedik századi szóhasználattal.”