„Tegyük félre azt a vitát, hogy milyen tudományos bizonyítékok támasztják alá a párizsi klímaegyezményt, ami az üvegházhatású gázok globális kibocsátását korlátozná. Nézzük meg ehelyett azt, hogy az egyezmény mit érne el látszólag és mibe kerül. Ha az EPA (United States Environmental Protection Agency, az amerikai kormány környezetvédelmi ügynöksége) klímamodelljét alkalmazzuk olyan felvetésekre építve, amelyek erősen túlbecsülik a nemzetközi kibocsátás-korlátozás hatásosságát, a párizsi célok, ha 2030-ra elérik őket és 2100-ig teljes mértékben sikerül fenntartani őket nemzetközi alapon, arra az évre 0,17 fokkal csökkentenék a hőmérsékletet.
Az Egyesült Államok hozzájárulása ehhez a kétes értékű célhoz – az Obama klímaterve – 0,015 fok lenne. Adjunk hozzá ehhez még 0,01 fokot, ha azt hisszük, hogy Obama pszeudomegegyezése a kínaiakkal értelmes volt (nem volt az).
Ezek az erőfeszítések a kibocsátás korlátozására a globális GDP 1 százalékába kerülnek, nagyjából 600-740 milliárd dollárba vagy még többe évente, ami ráadásul aránytalan mértékben sújtja a szegényeket. Azok, akik amellett érvelnek, hogy az Egyesült Államoknak fenn kellene tartania a párizsi status quot, el tudnák magyarázni, hogyan is igazolható mindez egy világos költség-haszon-elemzéssel? (…)
Visszatérve az egyezményhez: amellett, hogy nincs kikényszerítő mechanizmusa, megállapíthatjuk, hogy igazából nincs is valódi célja az üvegházhatású gázok globális kibocsátásának csökkentését illetően. Az egyezmény egyszerűen csak összeadja a nemzeti kormányok által beküldött INDC-vállalásokat (Intended Nationally Determined Contributions), amelyek vagy reprezentálják a jövőbeni kibocsátás-csökkentést – vagy nem.”