Megtöréspolitika és közszolgaságügy

„Nem vagyok a lexikális tudás ellensége. Ahhoz, hogy az ember felelős döntéseket hozzon, szüksége van bizonyos elemi ismeretekre. Mit jelentett a nyugati civilizációnak a francia forradalom? Milyen gazdasági, társadalmi és politikai okok vezettek az első és a második világháborúhoz? Miért buktak meg világszerte az államszocialista kísérletek? Ha ezekre a kérdésekre nem ismerjük a választ, aktuális közéleti ügyekről sem tudunk gondolkodni. Ugyanígy kellenek bizonyos egészségügyi ismeretek a szexualitáshoz és a gyerekneveléshez egyaránt. A modern élethez szükség van alapvető közgazdasági ismeretekre: tudni kell például, hogy mi a kamat, vagy hogy mi az áfa. A fentiek fényében érdemes megvizsgálni, hogy egy átlagos hazai középiskola négy éve során miféle tudást képez az a lexikalitás, amit mindenáron a diákok fejébe kell verni. Alapvető tudnivaló, hogy mikor volt a Marius-féle katonai reform – miközben a mai fiatalok többsége két évvel az érettségi után még a Rákóczi-szabadságharc évszázadát sem képes belőni. Alapvető tudnivaló, hogy mi a sinus és mi a tangens – miközben a szélhámos hitelcégek százezreket húznak le a magyarországi tömegekről, mert azok még a kamatos kamat fogalmát sem ismerik. Alapvető tudnivaló, hogy hol született Arany János – miközben tinédzserek tízezrei képtelenek felmérni a partnerükkel folytatott közösülés kockázatait.

Közhely, hogy a magyar – vagyis a tizenkilencedik századi porosz – iskola a magoláson alapul. Lassan már az is közhely, hogy a bemagolásra szánt tananyag egyrészt feldolgozhatatlanul nagy, másrészt szinte teljesen használhatatlan tudást ad, miközben az oktatási folyamat tűzzel-vassal irtja a kreativitást és a kezdeményezőkészséget. Csakhogy a struktúra, a megszokás, a szakmai és politikai lobbik érdekérvényesítő képessége annyira erős, hogy miközben nagyjából mindenki tisztában van azzal, hogy oktatási rendszerünk egy összefüggő csőd, átfogó iskolareform mégsem kerül napirendre. Sőt, minden évben eljön a nagy rituális pillanat, amikor az ország népe lélegzet-visszafojtva várja az érettségit: a szülők, a diákok és a sajtó közösen találgatják, hogy idén vajon nehezek vagy könnyűek lesznek-e a kérdések. Az érettségi az ország legkedvesebb önáltató megméretése: nagy felhajtás, nagy drukk – és garantált siker. A csodás hazai iskolarendszer évről évre kimagaslóan teljesít – mi sem jelzi ezt jobban, mint hogy száz diákból kilencvenkilenc sikerrel veszi az akadályt. Minden a legnagyobb rendben, hisz újabb érett korosztályok léptek be a nagybetűs Életbe, immár rajtuk van a magyar állam mindenható pecsétje: ők már az egyetemre és a világban való tájékozódásra egyaránt alkalmasak.

Kádár elvtárs békebeli hazugsága, a szolgaság végső, nagy tesztje, valamennyi szocialista passiójáték legképmutatóbbika, az érettségi minden felnövekvő nemzedéknek kijár. Felöltözöl szépen, mintha temetésre mennél, aztán levizsgáztatnak egy akkora tananyagból, amiből aligha menne át bármelyik érettségiztetőd. Az egész rituálé még csak nem is a tudásról szól, hanem arról a színjátékról, hogy itt vizsga van. Mindenki asszisztál a hitvány komédiához, amely szerint a tudásodról referálsz, holott csak annyi történik, hogy a végletekig ki vagy szolgáltatva a tanárodnak, aki természetesen nem szívat meg, nem kérdez bele keményen a tananyagba – cserébe elvárja, hogy tisztelettudóan leszegd a fejed, és kimondatlanul is légy tisztában azzal, hogy a sorsod itt és most az ő könyörületén múlik.

Az érettségi arra tanít, hogy ezt az érzést vidd el magaddal az élet minden területére: ha orvoshoz mész, ha igazoltat a rendőr, ha az önkormányzatnál állsz sorba, ha az adóhivatal szemétkedik, te szegd le a fejed, és légy alázatos – tudd, hogy ki vagy szolgáltatva. Nem polgár vagy – jobbágy vagy. Ahogy a bűnözés egyetemei a börtönök, úgy a szolgaság egyetemei az iskolák – a szabadulóbuli az érettségi. A különbség nem is olyan nagy: a puskázás, a csalás, a súgás a siker legitim eszközei, amelyeket ha kellő szakértelemmel alkalmazol, köztársasági elnök is lehetsz. A magoltatás mértéke az iskolaévekben akkora, hogy már kölyökkorodban csalóvá válj, s a közmegrontás rendszere a fél sikert máris elérte – amihez Az ötödik pecsétben még egy alkalmi lealjasítási rituálé kellett, itt az iskolapadban teljesül –, már kamaszkorodban bűntudattal hajtod álomra a fejed. Az iskola elsősorban illegitim működésre, a szabályok megkerülésére, csalásra tanít – csak csináld jól, és ne vidd túlzásba! Ne puskázz annyit, hogy okosabbnak tűnj a tanárnál, mert jön a büntetés, ahogy arra egész életedben számíthatsz itt, a félgyarmaton!

A közoktatás diszfunkcióját ékesen leplezi le, hogy az érettségi a tizennyolc évesek szövegértését vizsgálja. Nos, ha van kompetencia, amit nevetséges a középiskola végén ellenőrizni, az a szövegértés. Ha az érettségin a szövegértéssel probléma van, akkor vajon miként zajlott le a korábbi négyéves oktatás? Ha az érettségin szövegértési probléma merül fel, abból jogosan egyedül az következik,

Az uralkodó szemléletét, a fejlődő szellemhez való viszonyát, a tekintélyalapú, lelkeket megtörő működését – mindent, amit és amiként tanít. Német futballisták meg edzők helyett le kell igazolni háromszáz finn, dán és norvég tanárt, s megkérni őket, hogy mutassák meg, miként zajlik az oktatás a huszonegyedik században – ha kevés a háromszáz, akkor háromezret.

Ha a magyar állam döntéshozóinak sikerült eljutniuk annak felismerésére, hogy a magyar labdarúgók utánpótlásképzése korszerűtlen, és megértették, hogy felzárkózás csakis a nyugati modellek átvétele nyomán lehetséges, akkor vajon miért nem tudják ugyanezt egy tizenkét nagyságrenddel fontosabb területen is megvalósítani? Miért képtelenek megérteni, hogy amint a rossz utánpótlás eredménye a színvonaltalan futball, úgy a rossz oktatás eredménye az élhetetlen társadalom?”