A csalódás anatómiája – Prometheus

„De még ha ezeket a figurák alapvető idiotizmusának a számlájára is írjuk, akkor is ott vannak a cselekmény totális következetlenségei – ahogy egy másik filmmel kapcsolatban megjegyeztem: itt nem lyukak vannak a sztoriban, hanem az egész egy nagy lyuk. Teljesen véletlenszerűen kerülünk egyik jelenetből a másikba, és látszik, hogy bizonyos részeket csak azért vettek fel, mert a cselekményt csak így tudták a kívánt irányba mozdítani (meg vagyok győződve róla, a kapitány és Vikers csak azért feküdnek le egymással, hogy senki se lássa a két tudós szerencsétlenkedéseit – bár megjegyzem, a kamerák felvételeit nem rögzítik valahol?). Túl sok szálon és túl bonyolultan akarták szőni ezt az egész nagy szőnyeget, és a végeredmény kínosan összecsapott lett. 

Ráadásul a filmet mindenképpen izgalmas akciófilmként akarták eladni, így az eredeti téma elsikkadt útközben. A teremtő keresése, a teremtményekkel való konfliktusa szinte egyáltalán nem kerül kifejtésre, nem érződik, hogy ez lett volna a központi szál, amire végül felfűzik a sztorit. Így a végső találkozás sem lehetett katartikus, mert nem volt előkészítve, nem éreztük a törésvonalakat az egyes szereplők nézetei között, így már igazából mindegy is volt, kinek van igaza. Lehet, hogy Scott egy másik filmben akarja majd ezt kibontani, de ennek megalapozására a Prometheus szánalmasan kevés. 

Így hiába az egyébként remek zene, csodás fényképezés, ha a néző folyamatosan kiesik a filmélményből az ordító hibák miatt. És ezért tartok annyira az Alien: Covenant-tól, mert attól tartok, hogy ez is két szék között a pad alá esik: a trailerek alapján velőtrázó horrornak tűnik, de ki tudja, hogy a brit direktor milyen kis meglepetéseket rejtett el benne. Azért is írtam ezeket le, hogy csökkentsem a lelkesedésemet. Az egészséges pesszimizmus nem árt. ”