A papagáj csak pihen

„Annyira kiszámítottan peregnek az események, olyan óraműpontossággal esnek a fordulatok, hogy a sodró sztori mögött bántóan kirajzolódik a vázszerkezet, amire Wendig fölfűzte a történetét. Pedig én abból a szempontból ideális, naiv olvasó vagyok, hogy sosem találom ki előre, ki a gyilkos, nem gondolkozom azon, hogy most kellene a fordulatnak jönnie. Amikor elmerülök egy misztikus krimi világában, izgulnom kéne, hogy ki lesz a gyilkos, szorítanom kéne Louis és Miriam kapcsolatáért, hinnem kéne benne, hogy nagy a tét, látnom kellene magam előtt a rémes jeleneteket a maguk valóságában. De nem megy. Mert Wendig annyira megrettenhetett első könyve sikerétől, hogy a másodikban mindennek nagyobbat kell szólnia – olyan teátrális nagyjeleneteket csinál, olyan hiteltelen hasonlatokkal narrál, hogy azt nem bírom komolyan venni. Ezt csak egy példa erejéig megvilágítandó: a regény vége felé kiderül, hogy a gyilkosságok egy kerthez kapcsolódnak, amiben az áldozatok holtteste is nyugszik. Wendig erre kicsit szájbarágósan ráerőltet egy “fordított Édenkert”-metaforát, ami annyira elcsépelt és abban a környezetben olyan mesterkéltnek hatott, hogy felszisszentem olvasás közben. Ugyanakkor kifejezetten élveztem, amikor a szereplőkkel való párbeszédben sikerült eljutni és több oldalról megvilágítani a Miriam képességeiből fakadó erkölcsi dilemmák gócpontját, hogy miként is egyeztethető össze a jövőképek látása a szabad akarattal, és azt gondolom, a szerző regényhez mérten kielégítő választ adott rá a könyv lapjain.

A legnagyobb akadálya a könyv élvezetének azonban a főhős, Miriam Black maga. Én könnyen besorolok antihősök mögé, mert sokkal árnyaltabbak, emberibbek tudnak lenni, mint egy napnál világosabban hősnek teremtett szereplő, itt viszont Wendig elvetette a sulykot. Egyrészt a neve. Komolyan? Black? Többre nem futotta? De legyen inkább a személyiségéről szó: addig jól gondolkodott az író, hogy aki látja mások halálát, az jó eséllyel cinikus, fatalista lesz , és emberi kapcsolatait meg fogja mérgezni »adománya«. Wendig még azt is képes érzékeltetni, hogy ezek a személyiségjegyek énvédő mechanizmusok. Az viszont megbocsáthatatlan, hogy tisztességes jellemrajz és jól átgondolt, személyiséget előtérbe helyező dialógusok helyett egysíkú, egyetlen jellemvonással operáló karaktert teremtett: egy mocskosszájú, lelketlen, mísz picsát, aki élből mindenkinek odavág egyet. Nem vagyok prűd, sőt magyarként büszke vagyok a változatos káromkodásainkra, de a nyelvi találékonyság és íráskészség nem merül ki abban, hogy hova lehet még beszúrni egy »seggfejt« vagy »faszkalapot«.”