Meglepett, hogy a baloldali fiatalok – elméleti síkon legalábbis – mennyire mozdíthatatlan, kiúttalan világot látnak maguk körül, amelynek rendszerkényszereiben az egyéniség lényegében felmorzsolódik. (Gyakorlati téren persze ők sem ennyire passzívak.) Meglepett, hogy az elmúlt 25 évben – amióta én utoljára a marxista eszmékkel behatóbban foglalkoztam – felnőtt egy újmarxista generáció, amelyik a kapitalizmus globális rendszerével tölti be az egykori szocializmus helyét. Ez persze kizárólag csak az itteni beszélgetésből rajzolódott ki így a számomra, meglehet, csalóka módon.
Meglepett, hogy a két pólus közül csak a keresztény és konzervatív tulajdonított erőt az egyéni kezdeményezéseknek, amelyek tovagyűrűzhetnek a társadalomban. (Ahogy azt találóan megjegyezte az egyik hozzászóló is a közönségből: »A gazdaságot is emberek működtetik.«) Pedig a sztereotípiák szerint a keresztények a balgák, a belenyugvók, a mindent elfogadók és elviselők. Újra világossá vált a kereszténységnek az eredeti és lényegi arculata – amelyet Európa történelme szemléletesen példáz –, hogy milyen nagy jelentőséget és cselekvési felelősséget tulajdonít az egyénnek, amelyet szuverénnek és erkölcsi érzékkel rendelkezőnek feltételez.
És most lássuk, mire is alapozom a fenti kijelentéseimet!