Szerintem a kérdés ilyen megközelítése egy téves huszadik századi pedagógiai irányelven alapszik. Ez azt állítja, hogy mindig lejjebb kell tenni a lécet, hogy mindenki simán megugorja és akkor majd sokan leszünk. Ez egyszerűen nem igaz.
Milyen értelemben veszik lejjebb a lécet?
Minden értelemben. Legyen szó a hittel kapcsolatos tudásról vagy éppen a liturgia ismeretéről. Bocsánat, de az élet nehéz. Ma alapból, de keresztényként végképp a társadalomban élni borzasztóan nehéz. Fenntartani egy családot, megélni a hivatásomat igenis nehéz. A hitem, a hittel kapcsolatos ismereteim, a szentségek mind eszközök ahhoz, hogy le tudjam győzni a nehézségeket. Ha azt mondjuk, hogy attól fognak jönni a fiatalok, mert azt látják, hogy ez az egész kereszténység »nem is olyan nehéz«, akkor átverjük őket és nem mellesleg hamar tovább is állnak. Tévképzetet alakítunk ki bennük az egyházról és a társadalomról egyaránt. Nagypéntek nélkül nincs feltámadás. Az egyház nem egy egérutat kínál a szenvedések elkerülésére kis közösségekben, hanem amikor elhangzik a misén, hogy»“Ite missa est«, annak azaz üzenete, hogy menjetek, mert ti vagytok a frontvonal frontvonala. Nektek lesz a legnehezebb, de helyt tudtok majd állni, mert Krisztus veletek van!