László Zoltán: Távolvíz

„Ami a világépítést illeti, részben a kreák jelenlétével, részben az általuk alkalmazott technológiával magyarázható, hogy a világ meglehetősen eltér az általunk ismerttől. Tengerbudapest egy Adrián (de természetesen a régi Budapest mintájára) épülő szigetváros, ahol emberek és kreák többé-kevésbé békésen élnek egymás mellett. A kreák például a Vízivárosban, amely szó szerint vízi város: a benne lévő épületek tengervízzel vannak feltöltve, hogy a kreáknak megfelelő lakhelyül szolgálhassanak. Bár élnek a szárazföldön is emberek, minden jel arra mutat, hogy a Távolvízen élők számára a szárazföldi lét csupán kontinentális múlt. A bőség nem jelent gyógyírt a társadalmi problémákra. Ellentétes világképek feszülnek egymásnak a könyvben (szárazföldiek vs. távolvíziek, dänikenisták vs. tudósok, xenofóbok vs. kreákkal együttműködő közösségek), és a szereplők is folyamatos konfliktusban vannak önmagukkal és a környezetükkel.

Jana és Gellard – érthető módon – nehezen tudják feldolgozni a lassú időgépben töltött tizennyolc évet. Jana kétségbeesetten igyekszik megmenteni tudományos karrierjét, Gellard pedig idegennek érzi magát a világban és nehezen épít kapcsolatokat, ráadásul apjának sem tudja megbocsátani, hogy elhagyta családját. A kissé középszerű családi drámánál azonban sokkal érdekesebbek a regény aktuálpolitikai áthallásai (csak címszavakban: betelepítés, ingyen munkaerő, menekültek, idegengyűlölet). A világ hátterét remekül rajzolják meg a fejezetek elé illesztett, fiktív szövegekből származó idézetek, és a cselekményszövésre sem lehet panaszunk. László Zoltán a hollywoodi akciófilmek eszköztárát is bevetve igazán emlékezetes finálét kanyarít a regény végére.”