Kardforgatásból jeles, tollforgatásból elégséges

„A sztori kohéziója nagyon gyenge, a cselekmény szinte negyven oldalanként ad hoc vesz egy éles kanyart és sávot vált. A sztorielemek otromba, suta módon pottyannak az ölünkbe, kifinomultságnak, következetességnek és átgondoltságnak alig-alig van nyoma, erősen meglátszik az írói gyakorlat hiánya. Felvezetésre ritkán látunk példát, a történet hitelességét, kimunkáltságát egyfolytában aláássák az erőltetett, ingujjból előrántott ötletek, így súlytalanná, komikussá válik a koncepció, a vérgőzös, darkos hangulat pedig sokszor a visszájára fordul. Olyan a regény, mint egy mesemondásban járatlan apuka, akinek muszáj mesélnie esténként a gyerkőcnek, ám fantáziája élénk, így egyre elvetemültebb ötletekkel igyekszik lenyűgözni porontyát.

Ez főleg annak tekintetében szomorú, hogy Az áruló pengéje nem pusztán szórakoztatni akar, mondanivalója is van: rámutat a társadalmi egyenlőtlenségekre, a hatalmasságok embertelenségére, az uralkodásért vívott játszmák kicsinyességére és hiábavalóságára, illetve az ezek ellen fellépő eszmék nemesnek beállított, értéket közvetítő mivoltjára. Sajnos azonban ezen a területen is elvérzik, mivel vagy már-már szándékolatlan paródiába átcsapva túlnagyítja, vagy a meséskönyvek szájbarágós és sablonos módján adja át üzenetét. És akkor még a random középkoriasnak hangzó nevek bedobálásáról nem is beszéltünk, pedig lehet a névadást ügyesen is csinálni, lásd Bennett Isteni városok sorozatát.”