Legrégibb nyelvemlékünk

„Kiváló régészünk, Türk Attila végig követte a honfoglalók útját az uráli átjárótól idáig, hazáig. A leletek szerint eleink vándorlása csak pár évig tartott, tehát Levédia és Etelköz inkább pihenőhely lehetett, közbülső haza vagy politikai állam egyik sem volt.

Anonymus írja: »…választásuk arra esett, hogy majd Pannónia földjét keresik fel. Erről ugyanis a szállongó hírből azt hallották, hogy az Attila király földje, akinek ivadékából Álmos vezér, Árpád apja származott«. Tehát saját föld volt, bizonyára rokon lakókkal. Nyilván földerítőket küldtek előre, akik tisztázhatták, hogy jövendő hazájukban valóban élnek velük egy nyelvet beszélők. A honfoglalás nem lehetett gyerekjáték. Ezért sem vesztegeltek több emberöltőnyi ideig Levédiában még nyelvideológusok kedvéért sem. Bíborbanszületett Konstantin császár A birodalom kormányzásáról című művében írja erről: »A türkök népe régen Kazáriához közel szerzett magának szálláshelyet, azon a helyen, melyet első vajdájukról Levediának neveznek (…) Abban az időben nem türköknek mondták őket, hanem szabartoi aszphaloinak [vagyis rendíthetetlen szabiroknak] (…) A türkök hét törzsből álltak, de sem saját, sem idegen fejedelem felettük soha nem volt. Együtt laktak a kazárokkal három esztendeig…« Háromig, nem tovább! Mivel a császár Bulcsu horkától és Tormás hercegtől szerezte adatait, hihetünk neki. Ha neki nem, akkor helyneveinknek!

Álmosék nem nyílegyenesen rohantak a Vereckei-hágóhoz. Egy nép eleve nem tud rohanni. Gátolja a terep, az időjárás, az anyák és gyermekek, az ellő-fialó, legelő állatok gondja, a politikai események. Tudjuk, hogy sok mérföldes menetoszlopuk Kijev mellett haladt el, ahol akkoriban a vikingek rusz törzse szervezte bérmunkában az orosz államot. Nem akarták átengedni népünket: kemény csatában kellett kicsikarni az átvonulást, amelyben bizonyára ezerszám lövelltek nyilakat az íjak.”