A kormány szívügye

„Magyarországon manapság művészet mesterembert találni, de orvosból, mérnökből és szalagmunkásból sincs elég. A balatoni vendéglősök pedig arra panaszkodnak, hogy nyakukon a szezon, de fogalmuk sincs, ki fog beállni a konyhájukba. Nem tudják, hogyan tarthatnák vissza a szakmabelieket, hiszen Ausztriában háromszor-négyszer akkorák a fizetések, mint nálunk. Itthon a vendéglátóiparban fizikai munkát végzők ugyanis átlagosan bruttó 160 ezer forintot keresnek. A Magyar Szállodák és Éttermek Szövetsége épp ezért kötelező szervizdíj bevezetését javasolja, amely 8 és 15 százalék közé esne. Hogy pontosan mekkora mértékű lenne, arról az adott vendéglő vezetőségének kellene döntenie az alkalmazottak bevonásával. A szövetség szerint ez a díj egyebek mellett azért lenne hasznos, mert az így kapott összeget mindenképp az alkalmazottaknak kellene megkapniuk. A tulajdonos ezt nem tehetné zsebre, mint a borravalót – melyet sokan nem adnak tovább a dolgozóiknak. Ennél az érvelésnél érdemes kicsit elidőzni, mert lényegében arról van szó, hogy a vendéglősök – tisztelet a kivételnek –, akik arra panaszkodnak, hogy nem találnak alkalmazottat, nemhogy megemelnék a béreket, de még azt a borravalót is elveszik a dolgozóiktól, melyet a vendégek az előzékeny és kedves kiszolgálás jutalmaként hagynak náluk. Majd csodálkoznak, hogy összes pincérük lelép Ausztriába. A kilencvenes évek balatoni hekksütőinek égett olajszaga a mai napig nem ürült ki a Kárpát-medencéből.

Hogy a kötelező szervizdíj visszatartaná a magyar pincéreket, arról a lapunknak nyilatkozó szakmai szervezetek sincsenek meggyőződve. Nem is mertek arra vállalkozni, hogy megjósolják, hány százalékkal marad több pénz a dolgozók zsebében, ha bevezetik. Arra viszont következtetni lehet, hogy a vendégek zsebében kevesebb marad. Eddig ugyanis eldönthették, adnak-e borravalót vagy sem, a kötelező díj bevezetése után erre nem lesz lehetőségük. Azok a fogyasztók, akik ritkán adtak borravalót, elsősorban áremelésként élnék meg a díj bevezetését.

Azt nehéz lenne tagadni, hogy a vendéglátóipar és a turizmus a kormány szívügye. A vendéglátás forgalmi adója az idén 18 százalékra csökkent, jövőre pedig öt százalékra mérséklődik. A kormányzat baráti holdudvara pedig egyre nagyobb szerepet kap a turizmusban. A brókerbotrányok után maradt szállodákat, így az egerszalóki Salirist és a Lifestyle Mátrát, illetve a balatonalmádi volt Ramadát is megszerezte Mészáros Lőrinc köre, és a Hunguest hotelek irányítása is az érdekköréhez került. Sőt, a miniszterelnök jó barátja nemrégiben bevásárolta magát a magyar tenger kempingjeinek jelentős részét birtokló Balatontouristba is. Illetve arról is érdemes megemlékezni, hogy a kötelező szervizdíjat kezdeményező Magyar Szállodák és Éttermek Szövetségére egyre nagyobb nyomás nehezedik a frissen felállt Magyar Turisztikai Ügynökség felől. Az új állami szervezet ugyanis többet akart puszta partneri kapcsolatnál. Új vezetőket szerettek volna, illetve a szokásosnál erőteljesebb befolyásra törekedhettek a saját delegáltjaik révén. Niklai Ákos, a szakmai szövetség vezetője érdekes módon éppen akkoriban állt fel – indoklása szerint családi okokból –, amikor a kormány átszabta a turizmus állami irányítását, és megszüntette a külföldi turisztikai képviseleteket.

A fentiek ismeretében érdemes elgondolkodni azon, hogy valóban csupán a dolgozók iránti jó szándék vezeti-e majd a törvényhozók kezét, ha az ötlet valóban eljut odáig, hogy döntenek a szervizdíj bevezetéséről, vagy inkább az a felismerés, hogy munkaerő híján veszélybe kerülhetnek a baráti cégek érdekeltségei. A turizmus gondjait ugyanis lehetetlen megoldani Belső-Ukrajnából idecsábított munkavállalókkal.”