Gróf Teleki Pál miniszterelnök halála, 1941. április 3.

„Reggel negyed hét lehetett, amikor csörgött a telefon. Felvettem a kagylót, s nagy meglepetésemre Gyöngyi¹ szólt bele, aki izgatottan közölte, hogy Bárczy István haladéktalanul beszélni akar velem. A következő pillanatban már Bárczy jól ismert, de ezúttal szinte remegő hangját hallottam: – A miniszterelnök meghalt! Haladéktalanul gyere ide!

Öt perc múlva már a Lánchídon hajtottam végig, aztán fel a kanyargós Hunyadi János utcán, majd hirtelen fékezéssel megálltam a történelmi Sándor-palota előtt. Az autóból kiugorva az épület főbejáratához rohantam. Habár siettem, észrevettem, hogy már felvonták a fekete zászlót. A bejáratnál – ahol mindkét ajtónálló ott állt – a nagykapu tárva-nyitva várt; beléptem. Ekkor vettem észre, hogy még a férfiaknak is könnyes a szemük. Párosával szedve a fokokat, rohantam fel a vörös bársonyszőnyeggel borított lépcsőn. Mindenütt ugyanaz a kép fogadott: könnyes szemű, szomorú és megrendült férfiak és nők. Telekit mindenki szerette, s ezek az emberek most azt érezték, hogy nagyszerű vezetőjük, reményeik megtestesítője eltávozott, s Magyarország a pusztulásba rohan.

A közigazgatási államtitkár szobájában a tragédia minden ismert részletéről, valamint az alábbi fejleményekről is tájékoztattak.

Bárczyval folytatott beszélgetésemet rövidre kellett fognom: ő volt a protokollfőnök is, s már négy telefonvonalon keresték; magas rangú állami tisztviselők akartak választ kapni arra, milyen lépéseket tegyenek a temetéssel kapcsolatban, illetve mikorra hívják össze a minisztertanácsot, amely majd megválasztja a néhai miniszterelnök utódját.

Egy dolog biztos volt: jó ideig senki mással nem akartam beszélni, senkit nem akartam látni. Felhajtottam a Hármashatár-hegyre, amelyről csodálatos kilátás nyílik Budapestre és környékére.

Kiszálltam a kocsiból, és kezemben egy Goerz–Zeiss messzelátóval, felmásztam a csúcson egy sziklára. Látcsövemet az Ausztria felé vezető autóútra irányítottam. Nocsak! Az úton egy óriási acélkígyó haladt nagy sebesen dél felé, feje már áthaladt Budapesten, a farka még valahol Ausztriában járt. Különös és lenyűgöző, ugyanakkor vészjósló látványt nyújtott. Ez a roppant méretű acélszörny az egyik volt a három páncélos-hadosztály közül, melyek Hitler parancsára szaporán dübörögtek Románia és Jugoszlávia felé.² (A Panzer-hadosztályok teljes mértékben gépesítettek voltak: tankok, szállító járművek, páncélozott lőszerszállító teherautók, gyors harckocsik – egytől egyig olyan precizitással és sebességgel haladtak, hogy az egyszerre volt lenyűgöző és fenyegető. Motorbiciklis tisztek cikáztak le s föl az acélkígyó mellett, hogy biztosítsák a száguldó szörny útját és őrizzék az előrenyomulás monoton ritmusát.

Elfordítottam tekintetemet a gyorsan haladó acélszalag látványától, s eltűnődtem jelenen s jövőn. A náci Németország végső veresége felől szinte semmi kétségem nem volt. Túl erős volt bennem a földrajzos véna ahhoz, hogy higgyek a tengelyhatalmak győzelmében. Alfred Thayer Mahan, The Influence of Sea Power upon History, 1660–1783 című művének tézisét megkérdőjelezte egy újabb fejlemény:³ a levegő meghódítása. E tekintetben azonban nem voltak illúzióim arról, hogy meddig fog tartani a német Luftwaffe fölénye. Amint beindul az amerikai futószalag, illetve elkezdik tömegével képezni a kanadai és amerikai pilótákat – a szovjetekről nem is beszélve –, a tengely sorsa megpecsételődik. Ami pedig a levegő meghódítását illeti, még előttünk állt a Bismarck,⁴ a Prince of Wales⁵ és még számos hadihajó pusztulása. S amikor a német Panzereket figyeltem, már tudtuk, hogy a Luftwaffe 1940-ben egyszer már kudarcot vallott, amikor meg akarta törni a britek ellenállását, s eközben hatalmas veszteségeket szenvedett. Ám a Luftwaffe akkor kapta a végső csapást, amikor Göring légitámadást indított az ANZAC⁶ által védett Kréta ellen.

Európával kapcsolatban kitartottam a nyolcvanoldalas jelentésemben megfogalmazott nézeteim mellett:⁷ Európa elpusztul a légitámadásokban – s azután? Következik egy oroszok uralta Európa, ahogy Churchill is kénytelen volt belátni és megérteni, miféle végkifejlet felé haladnak az események⁸ – ám ekkor már túl késő volt. Ő maga is elismeri, hogy e tekintetben a szövetségesek teljes kudarcot vallottak. A jól ismert történet ismétlődött meg újra: a gyengébb hatalmak Európán kívül próbáltak segítséget keresni, s ez kivétel nélkül minden esetben katasztrofális következményekkel járt.

Magyarországot illetően a jövő meglehetősen sötétnek tűnt. Először náci gyarmat lett, majd az orosz kommunista birodalom része. Az orosz hadsereg nélkül a szövetségesek nem tudták volna legyőzni Németországot, s még ha képesek is lettek volna rá, akkor is messzemenően igénybe vették volna az orosz segítséget, hogy ezzel amerikai és brit katonák tömegeinek életét kíméljék meg. Így aztán a harcok végső szakaszában fél Európát az orosz csapatok védték, és elképzelhetetlennek tartottam, hogy onnan nyugati katonai erővel ki lehessen őket szorítani. Magyarország osztályrésze akkor sem lett volna jobb, ha gyengén felszerelt hadseregével Németország ellen fordul. Pillanatok alatt megsemmisült volna (ahogy ez Lengyelország esetében is történt), s a végső egyezkedésnél a nyugati hatalmak úgysem tudták – vagy akarták – volna megvédeni (ahogy Lengyelországot, Csehszlovákiát, Romániát, Észtországot – és még folytathatnánk a sort – sem) az orosz uralomtól. Ezenkívül a legtöbb országban a lakosság nagy része politikailag teljesen tájékozatlan, ellenben fölöttébb megalkuvó. Ezek miatt úgy gondoltam, sokan akadnának Magyarországon, akik megpróbálnának hasznot húzni a német uralomból – és azt is tudtam, hogy a hadsereget többségében német származású, erősen németbarát tábornokok vezetik.

Végül pedig, saját személyemmel kapcsolatban nem láthattam előre, milyen gyorsan semmivé lesz majd az a munka, amelyet Teleki miniszterelnök és jómagam kezdtünk el, s hogy pozíciómat kikezdik, ennek ellenére éreztem, ennek az egésznek előbb-utóbb rossz vége lesz.

Ránéztem a karórámra: este fél 9-et mutatott. Már több mint egy órája figyeltem a páncélosok vonulását, s a hadseregnek még az ötöde sem haladt el. A farka még mindig Ausztriában kígyózott.”

(Részlet Szent-Iványi Domokos: Visszatekintés, 1941-1972. című, a Magyar Szemle Könyvek sorozatban megjelent könyvéből. Szerkesztette Szekér Nóra és Kodolányi Gyula)