John Scalzi: Az összeomló birodalom – A Dűne és az Alapítvány keveréke űropera-ruhában

„A bekategorizálás kedvéért: Az összeomló birodalom nagyjából az Alapítvány és a Dűne keveréke, amennyiben egy krízishelyzetbe kerülő császárságban nagy nemesi házak marakodnak egymással a hatalomért és egy különös fontosságú bolygóért, miközben az évszázadok óta virágzó birodalom alapjai megremegnek, és elkerülhetetlen pusztulás közeleg. De a könyv ezen túl vegytiszta Scalzi, ami egyszerre a nagy erénye és a nagy hátránya.

Erénye, mert rutinosan, lendületesen vezetett, kiélezett konfliktusokkal derekasan csurig tömött cselekményét eleven karakterek, száraz humor és frappáns dialógusok töltik ki, vagyis szokás szerint veszettül olvastatja magát. Hátránya, mert ugyanazokból a mostanra unalmasra koptatott toposzokból építkezik, amelyekből a szerző összes eddigi könyve – például nagyon úgy tűnik, hogy Scalzi csak egyfajta markánsan, egyáltalán valahogyan megírt karaktert ismer: a hajthatatlan, szórakoztatóan szókimondó, a társadalmi normákra magasról szaró, és főleg (elsődleges jellemvonásként) ízesen, cinikusan káromkodó vagányt. Ezt az embertípust tudja, ezt húzza rá minden figurájára, aki kedves neki, a többiek meg általában jellegtelenek maradnak.

Az Ár mint a világépítésben és a narratívában is kulcsszerepet betöltő jelenség ugyan ötletes megkerülése a fénysebességnél gyorsabb utazás űroperás rákfenéjének, csak hát láttunk már sokkal ötletesebbet és főleg, kidolgozottabbat is (pl. Vernor Vinge: Tűz lobban a mélyben). Lehetséges, hogy egy sorozat első kötetéről lévén szó, ez a koncepció mélyül és részletesebbé válik a későbbiekben, de ezzel pont el is érkeztünk a könyv következő problémájához: ez a 300 oldal egyszerűen kevés. Scalzi csak addig jut benne, hogy bemutassa a világot és a karaktereket, illetve felvezesse a konfliktusokat, vagyis inkább érződik egy hosszú prológusnak, mint egy teljes regénynek – még csak valamirevaló finálé sem jut neki, inkább csak egy előzetest kapunk, hogy ez lesz majd, coming soon.”