Nem beszéltük ki a múltunkat

„Huszonhét évvel a rendszerváltás után miért számít még mindig kivételnek egy olyan film, mint az 1945, ami egy tabutémát feszeget a történelmünkben?

Mert nem beszéltük ki a múltunkat és a problémáinkat. Mindenki csak hajtogatja a magáét, és nem hajlandó meghallani a másikat. Elmaradnak a fontos beszélgetések. A korszellem sem kedvez a tisztázásos, szembenézéses árnyalt vitáknak, mert a kommunikáció a leegyszerűsítés irányába halad. Mindenki próbálja felhívni magára a figyelmet az információáradatban, de ebben a hangzavarban elsősorban a hangzatos és szélsőséges megjegyzések érik el az ingerküszöböt. És ezekre a szélsőséges megjegyzésekre más szélsőséges megjegyzések érkeznek, és onnantól kezdve nem értelmes beszélgetés zajlik. Mindenki a maga igazságát hajtogatja, hordozza a jogos vagy jogtalan sérelmeit, és közben nem veszi észre, hogy másnak is vannak sérelmei. Nemrég hallottam, hogy valaki vagy valakik feltették a kérdést: miért számít abszurditásnak Magyarországon, miért lesz „ufó”, ha valakinek fáj a holokauszt, és fáj Trianon is.  (...)

Mondják, hogy filmet kell csinálni, hogy ezekben a kérdésekben kialakuljon a társadalmi konszenzus, de azt is, hogy addig nem érdemes filmet forgatni például Trianonról, amíg nem alakul ki róla társadalmi konszenzus.

De mitől születne társadalmi konszenzus? Hívószavak vannak, amiket ha kimondasz, az embereknek kikerekedik a szemük, és összeszorul a gyomruk. Ennél rosszabb már nem lehet a helyzet, úgyhogy nyugodtan rendezzünk filmeket, írjunk könyveket, és beszéljünk a történelemről.”